Idézetek az életről
(4125)
Aki szerencsés, az úgy él, ahogy szeretne, aki még szerencsésebb, az úgy is hal meg.
Nincs semmi a világon, amivel az élet minősége összehasonlítható, mivel maga az élet az érték.
A földi élet bonyolult és súlyos és csodálatos. A tapasztalatunk töredékes. A részei nem adódnak össze. Néha nehéz hinni, hogy mind egyetlen dolog részei. Semminek nincs értelme, amíg meg nem értjük, hogy a tapasztalat nem úgy gyűlik, mint a pénz vagy az emlék, vagy mint az évek és a vétkek.
Sokkal inkább megbecsüljük, ha tudjuk hová tenni az életünket. Ha el tudjuk helyezni magunkat egy széles skálán, ha nem csak óriásplakátok, olimpiák és szögesdrótkerítések mellett, esetleg épp ellenük háborogva, és száraz, átélhetetlen számok (kávéstatisztikák és GDP tizedszázalékok) leegyszerűsítésében éljük meg az életünket. Ha egyáltalán megéljük, és nem csak át(éljük).
A kövek tükröződnek a vízben. Isten tükröződik az emberekben. A szerelem tükröződik a csalódásokban. Az igazság a történetekben tükröződik. Élünk, dolgozunk és meghalunk ugyanaz alatt a láthatatlan kupola alatt. Szegények és gazdagok, muszlimok és megkereszteltek, szabadok és rabszolgák, férfiak és nők, szultán és elefánthajcsár, mester és tanítványa... azt hiszem, a kupola az egyetlen olyan alakzat, amely alatt mindannyian megférünk. Itt minden különbség eltűnik, és minden egyes hang, örömé vagy bánaté, egy mindenkit átölelő, néma szeretetfelhővé válik.
A rossz ajtók mögül rossz dolgok kerülnek elő. Nem minden ajtót kell kinyitni.
Mi a túlélés titka? Légy nélkülözhetetlen! Fenn tudsz maradni, ha másoknak kell, amid van, és ha csak tőled kaphatják meg.
Létünket a paradoxon nagy törvénye szabályozza, amely azt tanítja, hogy mennél nagyobb erővel taszítanak a körülmények lefelé, annál inkább megnövekszik a felhajtóerő, és előbb-utóbb érvényesül. Éppen úgy, mint amikor egy parafadugót nyomunk a víz alá.
Rohadt dolog ez a meghalás. Az ember egyre kevesebb lesz az idő múltával. Van, akinél gyorsan megy, van, akinél eltart egy darabig. Születésedtől kezdve egymás után elveszítesz valamit: először egy lábujjat, aztán egy kart, először egy fogat, aztán a fogsorodat, először egy emléket, aztán az egész emlékezetedet, és így tovább, mígnem aztán már semmid sincs. A végén bedobják a maradékot egy lyukba, földet lapátolnak rá, és kész.
A születéskor is, a halálkor is egyedül van az ember. Hiába van mellette másvalaki, a nagykapun egyedül kell áthaladni, oda is, vissza is.
Szeretek élni. Néha persze rajtam is eluralkodik a vad, kétségbeesett, elviselhetetlennek tűnő szomorúság, de ha már túl vagyok rajta, tudom, hogy pusztán létezni, életben lenni nagyszerű dolog.