Idézetek az életről
(4670)
Körben forog minden: ami tovagördül, visszatér. Ez lehet szerencse, és lehet fátum, de mindenképpen így van.
A földi életnek különös sajátsága, hogy az ember néhanapján úgy érzi magát, mintha örökké, örökké, de mindörökké élhetne. Az embert néha olyankor fogja el ez az érzés, ha nagyon korán kél és megy ki a szabadba, még hajnalhasadása előtt, abban a finom szürkületben és megáll egyedül a mezőn s föltekintve az égre, figyeli, hogy a halavány égbolt miként változik meg, miként pirosodik át, míg a kelet bámulatos átalakulásától csodálkozva kiált fel s a szíve dobogása is megáll az előtt a fönséges látvány előtt, amint nagy méltósággal fölbukkan a nap, amint fölbukkan minden istenadott reggelen már annyi ezeresztendő óta. S olyankor is így érezzük magunkat, amikor napnyugtakor megállunk egy csöndes erdőben, amelynek lombjai között átszűrődik a verőfény titokzatos aranycsillogása és lassan, nagyon lassan suttog valamit, amit megérteni nem lehet, bármiként is szeretnők. S néha akkor is örökkévalónak érezzük az életet, ha az éjszaka véghetetlen csöndjében föltekintünk a mélységes kék égbolt sok millió csillagai közé. S halhatatlannak érzi magát az ember akkor is, ha távoli zene hangjaira figyel, vagy ha nagyon mélyen belenéz valakinek a szemébe.
Mindig minden változik. Hogy a létezés állandó megújulását szenvedésként vagy boldogságként élitek meg, az már rajtatok múlik.
Találj legalább egy olyan embert a világban, akire ha rágondolsz, szebbé varázsolja a mádat. Hiszen az életed, ha visszagondolsz, nem az éveidből áll... hanem azokból a pillanatokból, amikor valaki ilyennel találkoztál... vagy csak rágondoltál.
Erről szól az élet, hogy minden egyes reggel előtted a döntés: mindent megváltoztathatsz.
Egy átlagos banán nagyobb utat tesz meg, mint amekkorát te valószínűleg valaha is megteszel az életben. Valószínűleg. Földrajzi értelemben, hiszen az élet azoknak is nagy utazás, akik végig helyben maradtak.
Az életben a legszebb, hogy ha nem tetszik, ahol épp állsz, mindig akad egy új pillanat és egy új nap, hogy újrakezdhess.
Az onkológián, ahol mindenki szembesül a halál lehetőségével, ráeszmélnek az emberek arra, hogy szeretettel kell viseltetni egymás iránt. Sajnos ez a szembesülés kell a felismeréshez, pedig ezt megtehetnénk korábban is, nem csak akkor, amikor már érezzük, hogy egyszer vége lesz az életünknek. Bármennyire furcsán hangzik, maga a halál létezése szükséges ahhoz, hogy legyen értéke az életnek.
Akkor nevezünk valamit élőlénynek, ha eszik, lélegzik, szaporodik és növekszik. A kutyák élnek, a kövek nem. A fák élnek, a műanyag nem. Ha csak ezt a definíciót nézzük, a tűz nagyon is él. A fától a húsig mindent megeszik, és a hamut üríti maga után, levegőt lélegzik, mint az emberek. Oxigént szív be, kormot fúj ki. A tűz növekszik, és terjeszkedik, új tüzeket alkot. Olajat iszik, hamut ürít, küzd a területéért, szeret és gyűlöl. Néha, ahogy figyelem, hogy vánszorognak át az emberek a mindennapokon, úgy érzem, a tűz sokkal inkább él, mint mi - fényesebb forróbb, és biztosabb magában. Tudja, hova tart. A tűz nem nyugszik, a tűz nem fogad el semmit, a tűz nem csak úgy "elvan". A tűz cselekszik. A tűz él.
Az állatok készen álltak a harcra, hogy bármi áron megtarthassák az életüket, amiről elvileg fogalmuk sincs, hogy az övék.
A világon minden egy igennel kezdődött. Az egyik molekula azt mondta a másiknak, hogy igen, és megszületett az élet.
Az élet csak egy pillanat az örökkévalóságban, de egyetlen boldog pillanatban örökkévalóságokat élhetünk át.
Az egész élet csak esés. Mi más lehetne? Végig a sötétben kell tapogatóznunk. Nem tudunk felállni, botladozunk. Jó irányba kell botladoznunk, így juthatunk előre.