Idézetek az életről
(4527)
Az élet olyan, ahogy a szólás tartja a végtelen rengetegről: "Nagy erdőben sokféle madár él."
Gondoljanak úgy az életükre, mint egy poéntalan viccre. Hogy nevezik a szociális munkást, aki gyűlöli a munkáját, és valamennyi kliensét elvesztette? Halott. Hogy nevezik a rendőrt, aki összehúzta a cipzárt a hullazsákon? Halott. Hogy nevezik a médiás hiénákat? Halott. Nem számít. Ez sem számít. A vicc az, hogy valamennyiünk életének ugyanaz a poénja.
Mindenkinek szerepe van, amit el kell játszania az életben ugyanúgy, mint a színészi pályán.
Lenyomatok vagyunk. De nem maradunk itt örökre. És ezért - ha valamiért egyáltalán - végtelenül hálás vagyok.
Általában azt vallom, hogy az életben érdemes tudatosabbnak lenni. Azonban tudni kell a tudatosságot egy picit elengedni, hogy csak úgy történhessenek a dolgok.
A világ kíméletlen, durva hangja többnyire akkor szólal meg a leghevesebben, legerőszakosabban, amikor lelki harmóniánk a legemelkedettebbre van hangolva, s a titkon ható ellentét így váratlanul reánk támadva csak annál jobban kirí.
Az emberek a vagyont és a hatalmat hajszolják, tudást és tulajdont szereznek, fiúkat és lányokat nemzenek, házakat és palotákat építenek. De akármit érnek is el, mégsem elégedettek. Akik szegénységben élnek, gazdagságról álmodnak. Akinek egymilliója van, kettőt akar. Akinek kettő van, tízet. Még a gazdagok és híresek is csak ritkán elégedettek. Őket is szakadatlanul kísértik a gondok és félelmek, míg a betegség, az öregkor és a halál el nem hozza nekik a keserű véget. Minden, amit az ember felhalmozott, eltűnik, akár a füst. Az élet értelmetlen rohanás a mókuskerékben.
Azt, hogy a pénz interszubjektív valóság, viszonylag könnyű elfogadni. A legtöbb ember azt is örömmel elismeri, hogy a görög istenek, a gonosz birodalmak és az idegen kultúrák értékei csak a képzeletben léteznek. Azt azonban, hogy a mi istenünk, a mi nemzetünk és a mi értékeink is puszta fikciók, már nem akaródzik elfogadnunk, mivel ezek azok a dolgok, amelyek értelmet adnak az életünknek. Hinni akarunk abban, hogy az életünknek van valami objektív értelme, és hogy az általunk hozott áldozatoknak nem csak a fejünkben létező történetek szerint van célja. A valóságban azonban a legtöbb ember életének csak az egymásnak mesélt történetek keretein belül van értelme.
A legtöbb út valahogy ismerősnek tűnik. De voltaképp nem is az a rendeltetésünk, hogy ismerjük az utakat. Épp az a rendeltetésünk, hogy ne ismerjük őket. Nem azért születünk, hogy válaszokra leljünk, hanem hogy kérdéseket tegyünk fel. Az ember úgyszólván valami örökös sötétben tapogatózik, és csak ha nagyon szerencsés, akkor pillant meg néha egy-egy felvillanó fénysugárt. És csak nagy merészség vagy kitartás vagy ostobaság, avagy leginkább mindezek árán hagyhat olykor maga is egy-egy jelet!