Dalszöveg részletek a veszteségről
(29)
Akkor még volt, mi most el nem ér,
akkor minden más volt, vagy tévedés:
kerested, találtad, tiéd volt,
mi el nem ér még egyszer, bárhogy várod.
Bátor volt, hagyta a büszkeség,
bátor volt, nem látta, mi mennyit ér:
megélni, sietve feledni,
s most el nem ér még egyszer, bárhogy kéred.
Amikor az ember megszületik, nincs semmije. Amikor meghal, akkor sincs. Mit veszített? Semmit!
Egymásból amit elloptunk,
megpróbálnám visszarakni,
de minden jót megbosszul a múlt,
már nem tudunk így maradni.
Idegen helyen idegen tapintások koptatnak,
a régi tanítások hol vannak?
Ha senki nem súg és nem szól már,
és visszakérnéd, amit eldobtál,
van, hogy nem megy, csak az idő rángat,
ha nincs választás, az ember hitet kitől várhat?
tudom, van rosszabb a haragnál.
Lesüllyedni könnyű, felemelkedni nehéz,
hogy ha egyszer lent vagy, már mindenki lenéz.
Nem számít, hogy hogy jutsz le, a lényeg az, hogy lent vagy,
azt veszed csak észre, hogy a sok haver elhagy.
Láncon játszod a boldogságot,
sok-sok álmod ellopták.
Kérded búsan: merre, hol van,
a szótlan-józan szabadság?
Kőbe, vasba zárva,
árva lelked, fázva vár.
Árnyékok mélyén, az időknek végén,
egy árnyék egy naplót vezet.
Dátumok, számok és tények, és álmok,
ennyivé lesz mindened.
Naplementig leánykacaj
Beléd merül patakmoraj
Kristálytiszta össze-vissza
Ellépeget s nem jön vissza.
Figyelj!
Én egy kicsit most meghaltam...
na, ne ijedj meg,
én azt nem akartam,
csak látni téged félni,
engem élve remélni,
örülni, hogy nem kell
megőrülni a nincsen...
tudod, te vagy a világon
az egyetlen kincsem.
Látom, fáradt vagy,
te csak menj,
én majd virrasztok,
menj, aludj...
Vak vezetett világtalant, amíg éltem életem,
Eszem mindig helyén volt, bár nem tudom, miért élhettem.
Szél söpörte messze, amit véghezvittem és megtettem.
Te voltál a hosszútűrő helyettem
Pedig úgy éreztem, minden én vagyok
Éltél árnyék módra mögöttem
De téged hoztak a mennyei címlapok.