Társadalommal kapcsolatos dalszöveg részletek
(46)
Soha nem láthattál könnyet a szemünkben,
Ha volt is, észre sem vetted.
Ha féltünk, egymástól vártunk biztatást,
Így lettünk mi megátkozott nemzedék!
A teremtő teremt, a teremtmény meg lerombol,
A felhők fölé építettünk mennyországot betonból,
De akkora a súlya, hogy a föld alá vitt bennünket,
És a föld alatt sötét van, nem találjuk a lelkünket.
Mindenki alszik, csak én vagyok ébren.
Majd az ismétlést nézd meg, idelent őrjöngtem.
Te csak fekszel, mert téged nem zavar ez a lárma.
Mindenki alszik, csak én maradtam fenn.
Van ez a huzatos ország egészen keleten,
ahol tombol az elme, de hallgat a száj.
Add a szorongásod, majd én cipelem,
mert belerokkansz, és kussolnod muszáj.
Egy hajszál is okozott már károkat,
van olyan száj, amire kell lakat, mert
a hiba csak hiba, a hülye csak hülye,
ez a játék nem frachise, mindig más a menüje.
Egy eszement világban élek
valahol Európában,
ahol a Nyugat a zsírjába fullad,
Kelet a nyomorúságába.
Ahol gazdagnak szabad csak lenni,
szegénynek meg kell halni,
ahol az igazság csak úgy győzhet,
ha áthágja a törvényeket.
Itt életnek hívják azt, ahol nincs étel az asztalon,
Ti meg leléptek a diplomával, én is ezt tapasztalom,
Külföldön majd megbecsülnek, mesebeli történet,
Itthon kussolsz róla, hogy lélekben hogy törtél meg.
Elragad minden perc, mit nem élhetek emberként,
Csepp eső a nevem, de majd lezúdulok tengerként,
Gombokat nyomkodó állatok lettünk mára,
És ha elfárad a bolygó, visszazavar majd a fára,
Ölelj és imádkozz, mert lepereg az életed,
Tanuld meg, hogy a jót szorítsd, a rosszat meg félretedd!
Felszín és homály, cukormáz és pompa,
a való világ mocska beragadt a torkomba.
Üvöltenék néha, de nincs kinek,
Most nyíljatok ki hát, süket fülek!
Állunk csendben kioktatva, tolerancia!
Sokáig csak némán tűrtél, úgy kezdődött, hogy visszaütöttél.
A végén minden a te hibád, nincs toleranciád!
Megértésre nevelnek, arcunkba nevetnek.
Sokan csak néznek, de semmit sem látnak,
hisznek és tűrnek, hallgatnak, várnak.
Csapdába zárva, számtalan számla,
süketen, némán a vakvilágba...
Bámulok magam elé,
Néha nézek az ég felé.
Fel, az égre fel. Hogyan törjek ki?
Nincs szó... a szegény a szegényekér`
A sorsunk, hogy nincsen fény.
A könnyem a földhöz ér.
Én érzem, hogy... nincs szó!
Menekül minden a földről,
ami nem bírja már nézni,
hogy az állatokat, sem az embereket
nem hagyják tovább élni.
És a nyakába kötnek mindent,
hogy érezze a súlyát,
ha elszabadulna, csak annál jobban
meghúzzák a pórázt.
Bürokraták és pénzemberek irányítanak minket,
Hazug szólamok, ígéretek tartják alul a szintet.
Utat keresve, tapogatózva egymásra lépve élünk,
Megnyomorítva, mindent feladva szánalmas lesz a végünk.