Dalszöveg részletek a magányról
(77)
Reggel lett, a rádióban esik,
Tejjel kifli, ha megyek a boltba,
Lenyeltem egy kétforintost,
Hogy telefonáljak a magányomba.
Körülöttem mindenütt emberek,
egyedül vagyok a tömegben.
Szavakkal halálra szeretnek,
de szívükben nincs könyörület,
csak vak gyűlölet.
Egyedül várod a buszod.
Bírod a magányt, mégis azt szeretnéd,
hogy minden este széles mosollyal
öleljen majd át a család.
Ezt melegíted fel magadnak
s a mikróban a fagyasztott kaját.
Egy keringő a pohár körül,
mielőtt a világ elmerül
bennem, és belőlem integet.
De az üzenet nem kell senkinek.
Hiába bújsz hozzám, inkább el kéne bújnod,
megkeresnélek azért, hogy megtaláljalak ott,
ahol nem járt senki még, ahol mindig sötét van,
ott találnék rád, ahol nem látom magam.
Ne feküdj mellém, mert ez itt most csak az én városom.
Macskakő matracom, járdaszegély rajt a vánkosom,
és ne hidd, hogy nem puha, olyan, mint ti soha még nem,
meghallgat, szétfagy és esőben is ázik értem.
A magány olyan, mint egy
Árva harmatcsepp egy levélen.
A kis szél is rezgeti,
A levelet meglibbenti,
Egyensúlyát, ó, elveszti,
A földön porrá zúzódik.
Ha meghalnak benned a hangok,
elfelejtik az arcod.
Egyedül maradsz és fázol,
ki véd meg az éjszakától?
Az úton hajnali félhomály,
A hold az égen, a busz nem jár.
Szürke ország, szembe szél,
Magányos madár enni kér.
Reggel harcba indulok,
Megpihenni nem tudok.
Lebegek két világ között,
Otthonom ködbe vész.
Éjjel indultam, a hold se lát,
Szép mezők alján, erdőkön át.
Csendben lopakodva, ha sötét az ég,
nem látja senki sem, a szívemben mi ég.
Sétálok az üres utcán,
Az összetört álmok sugárútján.
Ahol a város alszik már,
Csak én vagyok az egyetlen,
ki egyedül jár.
Nem köszönök, nem búcsúzom,
Merre tartok, rég nem tudom.
Nem találom csillagomat,
Aki mutatná az utat.
Nincs már testvér, nincs már barát,
Szél sodorja lábam nyomát.
Egy elhagyatott úton sétálok,
Csak ezt az egyet ismerem.
Nem tudom, merre visz,
de ott lesz az otthonom,
egyedül megyek.