Dalszöveg részletek a kihűlt szerelemről
(129)
Legyen a nyárnak minden perce a szerelemé,
Érzem, egymás tüzében hogy foszlunk semmivé,
Mert égni és szeretni akar, aki él,
Majd szomorkodhatunk szépen, ha eljön a tél.
Elsuhannak az évek a fák alatt,
Tovatűnnek a percek, csak pár maradt.
Elmúlt, de egy pillanatát se bánom,
Te vagy a legszebb csalódásom.
Álmomban még látlak téged,
Átkarol az összes régi szó.
Forgatlak, jobban megnézlek,
De a tűz most már vízzel oltható.
Mondd, mért kerget szét a gonosz sors?
Miért száll a perc? Miért olyan gyors?
Ha nincsen tűz, ha nincsen láz,
Üres a szív, üres a ház,
A csend remeg,
S én szenvedek
A magam módján...
Ez a vihar már egyszer elvonult,
Ne kívánd, ne akard ugyanúgy,
Ha egyszer megfakult,
Ez a vihar már régen nem a miénk,
Kiderül, ahogy tisztul az ég,
Ez már csak a tiéd.
Tudom azt, hogy neked néha fáj,
Tudom azt, hogy valahol vársz még rám,
Tudom azt, hogy nem mondtam mindent el,
De nem veszíthetlek el.
Állj meg egy szóra!
Valamit kérdezek,
Nem halljuk egymás hangját,
Rohanunk tovább.
Keresem, hol a baj,
Pedig egyszerű,
Valami elmúlt, eltűnt,
S ettől lett keserű.
Az ágy közös még, de az agy már nem,
ha jobbra mennék, te arra nem.
Már más érdekel, már mást néznék,
már máshogy érzek, már másképp, rég,
Pedig nem hibáztunk, csak valahogy elmúlt,
egymás mellett, valami elmúlt.
Itt maradtam az éjszakában.
Fel se tűnt, hogy milyen csend lett mostanában.
Beengedtem a sötétséget,
És azóta nem talállak benne téged.
Minden híd ledől, és zuhan a mélybe a múlt,
Úszni érte nincs erőm, és már te sem gondolod úgy,
Ahogyan azt álmodtuk, belőled kijózanodni fáj,
Késő már, késő már...