Dalszöveg részletek a gyászról
(16)
Ne sajnáljon engem senki,
nem kell engem vigasztalni,
apám elment, az ő dolga,
mit érzek most, nincs, ki tudja.
Zöld csillag kihunyt az égen,
A csónak partot ért,
Hideg csendben fekete minden,
Legyen az álmod szép.
Az egyik szemem sír, a másik nevet.
Soha nem feledem a szavaid,
soha nem feledem el a neved.
Tehetetlenként állok,
most a hangom megremeg.
Mégis erőt ad a tény,
mindig ott leszek veled.
Ahogy te is velem.
Halott virágok,
csendes fohászok.
Nem hozhat békét
a részvét.
Kőtestű angyal
néz fel az égre,
arcán a bánat,
kőszárnyak nem szállnak.
Néhanap velük álmodom,
hangjukat hallom, szólnak: "Itt vagyok."
Hómezők, a sár alatt,
völgyekben, dombokon nyugszanak.
Testüket, vérüket, könnyeiket
őrzi a föld, végtelen tengerek.
Izzik fenn a láthatár,
a tiszta szél lelkükért sóhajt már.
Ő is, ő is csak egy volt a sok közül,
Ki elhitte, nincsen már egyedül,
Ahogy egyedül született, úgy halt meg.
Szomja vitte más világba,
Mérgek marták, sosem bánta,
Bús magány volt az ő barátja.
És néha van, hogy látni vélem
Az én rózsám nyári szélben,
Koporsója tárva-nyitva,
Benne fekszünk ketten sírva...
Gyere vissza, ne engedd, hogy belefulladjak a bánatba,
Egyedül nem fog menni, még szükségem van a támaszra.
Hol sírjam ki magam, hogy beszélhetnék egy halomnak?
Nem hallgat meg az ég sem, hát hogy hihetnék most magamnak?
Némán elkísérnéd felhőkön át,
De az ég kapuját nem lépheted át.
Engedd el, mennie kell,
Hiszen ő a földnél jobbat érdemel.
Így jó, nem éred el,
De átölel majd, ha jó leszel.
Kifakult a jelen, csak a múlt eleven,
Vérzik a szívünk, sohasem feledünk,
Emléked örökké él.
Emlékedet őrzi mind, ki hű barát.
Elrabolt az ár élted hajnalán,
Fájdalmas szívünkből egy dallam kiált:
Mért vitt téged el ez a rút világ?
A szertárból hozta a térképet, melyet már senki se lát,
kicsi pontokkal mutatta a Maros-Magyar autonóm tartományt.
Kidobták a régi atlaszt, megszüntetik az iskolát,
megőrzi mégis az emlékezet a földrajztanárt.
Könnyes szemekkel állsz a nyitott koporsó előtt,
S nem érted, miért mindig a jók halnak meg idő előtt.
Az Úr meg azt nem érti, ha amíg élt, elfeledted,
Miért kellett, meghaljon ahhoz, hogy rádöbbenj, szeretted.
Csak elmúlás, és kész, a dalnak vége szakad,
De annak rosszabb, aki megy, vagy annak, aki marad?
Mert elmenni látnak, így övék a bánat,
Értetlenül állnak, az emlékek fájnak,
Csak vágynak utánad, mindenük a gyász,
Közben azt se tudják, valójában merre jársz.
Később jónak öltözve az idő lép közbe,
Hogy a bánatot az elmúló napokhoz kötözze,
S ha a feledés gyomja a sírodra nő,
Nem utal rád más, csak egy megkopott kő.