Dalszöveg részletek a gyászról
(19)
Odafent:
Azt mondják, nem rossz az a hely,
De az árnyékod nem vitted el,
Itt a magunkét cipelni kell.
Ez a rulettkerék sem forog most már gyorsan,
Mindig ugyanaz a szám, ugyanaz a szín.
A gépből kivették már a tegnapi tételt,
Semmi sem olyan már, amilyen volt rég.
Gyere, fater, indulj, a motorod rád vár!
A szemüveged is itt van, tiszta már.
Erre az útra, most ne haragudj, de nem megyek veled,
Én maradok, az élet visszavár.
Ne sajnáljon engem senki,
nem kell engem vigasztalni,
apám elment, az ő dolga,
mit érzek most, nincs, ki tudja.
Zöld csillag kihunyt az égen,
A csónak partot ért,
Hideg csendben fekete minden,
Legyen az álmod szép.
Az egyik szemem sír, a másik nevet.
Soha nem feledem a szavaid,
soha nem feledem el a neved.
Tehetetlenként állok,
most a hangom megremeg.
Mégis erőt ad a tény,
mindig ott leszek veled.
Ahogy te is velem.
Halott virágok,
csendes fohászok.
Nem hozhat békét
a részvét.
Kőtestű angyal
néz fel az égre,
arcán a bánat,
kőszárnyak nem szállnak.
Néhanap velük álmodom,
hangjukat hallom, szólnak: "Itt vagyok."
Hómezők, a sár alatt,
völgyekben, dombokon nyugszanak.
Testüket, vérüket, könnyeiket
őrzi a föld, végtelen tengerek.
Izzik fenn a láthatár,
a tiszta szél lelkükért sóhajt már.
Ő is, ő is csak egy volt a sok közül,
Ki elhitte, nincsen már egyedül,
Ahogy egyedül született, úgy halt meg.
Szomja vitte más világba,
Mérgek marták, sosem bánta,
Bús magány volt az ő barátja.
És néha van, hogy látni vélem
Az én rózsám nyári szélben,
Koporsója tárva-nyitva,
Benne fekszünk ketten sírva...
Gyere vissza, ne engedd, hogy belefulladjak a bánatba,
Egyedül nem fog menni, még szükségem van a támaszra.
Hol sírjam ki magam, hogy beszélhetnék egy halomnak?
Nem hallgat meg az ég sem, hát hogy hihetnék most magamnak?
Némán elkísérnéd felhőkön át,
De az ég kapuját nem lépheted át.
Engedd el, mennie kell,
Hiszen ő a földnél jobbat érdemel.
Így jó, nem éred el,
De átölel majd, ha jó leszel.
Kifakult a jelen, csak a múlt eleven,
Vérzik a szívünk, sohasem feledünk,
Emléked örökké él.
Emlékedet őrzi mind, ki hű barát.
Elrabolt az ár élted hajnalán,
Fájdalmas szívünkből egy dallam kiált:
Mért vitt téged el ez a rút világ?