Dalszöveg részletek az emékezésről
(48)
Valamiből egy van, nem élheted át még egyszer,
Valamihez nem elég a szív, hanem már lélek kell.
Van olyan út, ami százszor kísért az emlékekkel,
Kár volt eddig álmodozni, itt az idő, ébredj fel.
Véletlennek hittem, hogy újra látlak,
Vártam és nem szóltam, de félek, elhibáztam.
Éreztem, több, mint más, szívembe vágó régi pillantás!
Mindez csak egy emlék már... rég volt, de még mindig fáj!
Nem hittem, mennyit dönt egy perc az életből.
Elmúlt, túl késő rég... mégis úgy bennem él a perc, mi rólunk szól!
Minden nap ugyanúgy kószál el.
Ugyanaz a vágy, ugyanaz a reggel.
Néhány régen őrzött emlék
ezer mérföldenként tör fel.
Megőrizzük ezt a szerelmet egy fényképen
Magunknak örökítettük meg ezeket az emlékeket
Ahol a szemünk sosem hunytuk le
A szívünk sosem törték össze
És az idő örökre megfagyott.
Érzékeny bőrömön simogatás-negatívok,
A pillanatok, a fényképek eldobhatók,
De hátramarad a fólia, ami színtelen,
A keretbe visszarögzül a gyötrelem.
Megőrzök mindent itt mélyen a szívemben.
Az évek nem múlnak el bennünk nyomtalan.
Túl sok mindent mondtál ahhoz, hogy elhiggyem;
Ez egy végtelen szerelem.
Gondolj rám, ha véget ér a nyár,
Nem kell más, csak újra megtalálj,
Vágyom rád, sok emlék visszavár,
Hogy együtt éljünk újra mindent át!
Az egyetlen kincsem a fejemben az agysejtek,
ez örökre az enyém, mert én nem felejtek.
Mikor becsukom a szemem, újra a kezed fogom,
és együtt megyünk tovább a végtelen úton.
Hiszen mit számít a hús, mit számít a vér,
a lelkemben a lelked örökkön él.
Bárcsak át tudnék sétálni az elmém ajtóin;
hogy az emlékek mindig kéznél legyenek,
ez segíthetne megérteni az éveket.
Bárcsak tudnék választani Menny és Pokol között.
Mondd, mi lett velünk? Mintha egyfolytában várnék.
Vajon tényleg ennyit számíthat az a pár év? (...)
Nyári éjszakák, ott volt minden igaz barát.
Semmink sem volt, csak az egész világ.