Idézetek a csalódásról
(854)
Mindenki, akivel csak találkozik az ember, állandóan azt kérdezgeti: mi van a karriereddel, házas vagy-e, van-e házad? Mintha az élet egyfajta bevásárlólista lenne. De azt sosem kérdezi meg senki, hogy boldog vagy-e.
Milyen csodálatos dolog is a remény! Úgy növekszik benned, akár a vadszőlő, körbefonja a szívedet és melegséggel önti el. Míg valaki szét nem tapossa, át nem gázol rajta.
Csak olyan tud igazán bántani, akit szeretsz, nem? Ezért nincsenek barátaim, mert akit nem szeretek, az nem is tud bántani.
A tények nem változnak attól, hogy rugózol rajtuk. Az élet néha szembeköp. Senkiről nem tudhatjuk, ki is valójában.
Végtelen szerelem (sorozat) c. film
Ha teljesül valamely kívánságunk, az embert rendszerint számos kellemetlen meglepetés éri, mert a kívánságoknak mindig van egy sor olyan következménye, amelyekkel nem számoltunk előre.
Ha azt gondoljuk, a titkolózással vagy a hazudozással valamitől is megkímélhetjük a gyerekünket: tévedünk. A velünk élő gyerek mindazt "tudja", amit mi tudunk, ha nem is fogalmilag, de érzésben, feszültségben, sőt: képzetáramlásban! Ráadásul, mivel fogalma sincs, mit érez, mitől feszült, miért jut eszébe mindaz, ami eszébe jut, ez az állapot egyértelműen a kárára van. Csakis a nyíltság, a valódi élethelyzet felvállalása tanácsolható a kezdet kezdetétől, annak minden nehézségével együtt.
Szeretném látni, hogy az emberek fejlődnek, javulnak. Hiába várok ilyesmire. Nem lesznek jobbak.
Az ember hajlamos azt hinni, hogy ha keményebben és gyorsabban dolgozik, akkor képes kordában tartani a káoszt. Aztán egyszer csak értelmét veszti az egész.
Készen állunk, hogy tegyünk valamit. Van cél, van elhivatottság, egy új kezdet. Minden nagy utazás itt indul - mégis a legtöbbünk soha nem éri el az áhított célt. (...) Fantasztikus történeteket kreálunk magunk köré, úgy teszünk, mintha mindent előre elterveztünk volna, hagyjuk fényesen és forrón ragyogni a csillagunkat, de aztán hirtelen kialszik, és fogalmunk sincs, miért. Ezek az ego tünetei, a gyógymód pedig a szerénység és a valóság elfogadása.
Felgyulladnak a lámpák, villódznak a képernyők, a gépek mozgásba lendülnek. Imádom ezt. Az érzést, hogy életre kelnek a dolgok. Fellépek a mozgólépcsőre, és megyek, megyek felfelé, mint egy lélek a Mennyországba, a gyerekkorunk cukormázas álomvilágába. Mára ez is csak egy ízléstelen tréfává változott.
Lelke kizárt magából minden korábbi érzést: eltűnt a várakozás, az izgalom, a büszkeség, a barátokkal való összetartozás öröme. Két új érzelem tolakodott be a helyükre: a megalázottság és a rettegés.