Búcsú az élettől
(378)
Mindenki meghal, aki nem akar élni tovább. A természet okosabb, mint hinnénk. Apránként elveszítjük a barátainkat, elveszítünk mindent, egyre csak veszítünk és akkor azt mondjuk, mi a fenének élek én még a földön, ennek nincs értelme tovább.
Nem a haláltól félek, csak attól a pillanattól, amikor az embernek el kell búcsúznia a testétől. (...) Attól a pillanattól, amikor az ember utoljára vesz levegőt.
A halál viszket. Szünet nélkül viszket; szakadatlanul bizsereg, finoman, alig hallhatóan kaparászik egy belső ajtón, a tudat felszíne alatt. Rejtve, álcázva, a legkülönfélébb tünetek formájában szivárog át, számtalan aggodalmunk, megpróbáltatásunk, konfliktusunk forrásaként.
Nem félek a haláltól. A szenvedéstől félek. Az öregkortól, még ha most kevésbé is, látva apám derűs és szép öregkorát. Félek a gyöngeségtől, a szeretethiánytól. A halál azonban nem riaszt. Gyerekként sem féltem tőle, akkor talán csak azért nem, mert még távolinak tűnt. De most, hatvanévesen sem jött meg a félelem. Szeretem az életet, de az élet egyszersmind erőfeszítés, szenvedés, fájdalom. A halálra megérdemelt pihenésként gondolok.
Így a vége felé közeledve már nem azon töprengek, mit fogok tenni, vagy mit tettem, sokkal inkább foglalkoztat az, amit nem tettem meg. Ez pedig nagyon meg tudja mérgezni az ember lelkét.
Idvez légy (...) szép nap, hogy rám
Ismét felvirradtál
`S angyalként szólván-be hozzám
Ennyi szépet adtál.
Jöjj sokszor, de ha végezve
A` titkos könyvekben
Más van, szebben zengedezve`
Fogadlak mennyekben.
Mindent érzek. A teret, a levegőt, a rezgéseket, az embereket. Érzem a gravitációt, érzem, ahogy forog a Föld, a testemből eltávozó hőt, ereimben a vért. Érzem az agyamat, a legmélyebb emlékeimet. (...) Emlékszem, hogy milyen volt a kezed a homlokomon, amikor lázam volt. (...) Emlékszem, milyen ízű a tejed a számban, a szobára, a folyadékra... csak azt akarom mondani, hogy szeretlek titeket, és köszönöm a sok ezer csókot, amit még mindig itt érzek az arcomon.
Ahogyan én küszködtem, mások is küszködni fognak, és az emberek még sok ideig ugyanazt a holdat és napot fogják ismerni, és ugyanazokat a csillagokat nézik, és hozzánk hasonlóan az elhunytak szemét fogják bennük látni. Én már kimostam és rendbe tettem a rongyokat, amelyeket a holttestem alatt akarok érezni. Kél és nyugszik a nap, múlik az idő, és a szél hordta homok belepi a bárkámat, de én úgy halok meg, ahogy vagyok, állva, a kis kertemben, micsoda öröm...
Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Az élet vége egy győzelem. Függetlenül attól, hogy az a bizonyos élet mennyire volt sikeres. Létezett. Minden részlete vitatható, de a megtörténte nem.
Sok bánat ért az évek, évtizedek során, és sok csalódásban is volt részem, de mindent összevetve, ha azt nézem, mennyi szépet és jót kaptam az élettől, mégiscsak szerencsés embernek mondhatom magam. Csodálatos kalandokat élhettem át, nemes ügyek szolgálatában dolgozhattam, nagyszerű emberekkel, hű barátokkal és szerető társakkal ajándékozott meg az élet. Ki kívánhatna ennél többet magának?
Ha ez lenne az utolsó alkalom, hadd mondjam el, hogy soha ne felejtsd, (...) szeretlek, és mindig is szeretni foglak. Mindegy, hova mennek a lelkek a halál után, az enyém mindig vigyázni fog rád.
Csodálatos apa leszel. Mindennap elmondod majd a gyerekednek, hogy bármi is történjék, mi végtelenül szeretjük őt. Ő pedig hinni fog neked, mert ez lesz az igazság. És mivel a lelke mélyéig elhiszi majd ezt az igazságot, ez elég erőt ad neki ahhoz, hogy minden mást túléljen.