Búcsú az élettől
(351)
Te vagy messze a legjobb dolog, ami az életem (...) során történt velem. Az, hogy úgy halok meg, hogy tudom, hogy szerettek, és nem is akárki, hanem te szerettél (...), gyönyörű lezárása az életemnek.
Az orvosok a túlélési hányadot tudják emlegetni. Hogy egy év meg két év, mintha csak ez számítana. De mi értelme van így túlélni akkor, ha túl beteg vagyok ahhoz, hogy dolgozzak, hogy rendes kaját egyek, vagy hogy szerelmeskedjek. Amennyi idő még hátravan, azt a saját házamban akarom tölteni, a saját ágyamban akarok aludni. Nem akarom, hogy napi 3 tucat tablettát tömjenek belém, hogy kihulljon a hajam és hogy még az ágyban felüléshez is gyenge legyek. Nem akarom az émelygést, amitől mozdulni sem lehet (...), én meg közben csak egy haldokló roncs volnék, akit gépek tartanak életben. Csak hogy húzzuk az időt? Nem, nem! Ti is csak úgy emlékeznétek rám. Ez a legrosszabb benne.
A legjobb, ha minden ember korától függetlenül természetes módon fogadja a halál tényét, és hozzászoktatja magát a tudatához. Az elmúlását nem keresi, "nem hívja meg", hanem megtanul azzal a gondolattal élni, hogy egyszer biztosan bekövetkezik, és ő sem kivétel.
A haldokló visszajelzést vár hallgatóságától; megerősítést, hogy élete tartalmas volt, és értékes nyomot hagyott maga után. Számára ez adja meg az utolsó kapaszkodást a hitben.
A haldokló számára fontos a megbékélés. Nem a beletörődés, hanem a kiegyezés önmagával, a környezetével, a világgal és az elkerülhetetlen halállal.
Fáradt vagyok. Belefáradtam a próbálkozásba. Belefáradtam a falakba. Belefáradtam a hazugságokba. A félelembe. A halálba. Olyan fáradt vagyok.
Gyáva a szívem. Az imák az Égben összeérnek. Uram. Valahogy már késő. Nem tudom rád bízni magam. Noha nem akarom csüggedten tudomásul venni - se magamat, se a bűnösségemet, se téged. De be se akarok csapni senkit. Legföljebb téged. Az ima a szív emlékezetének gyakori ébresztgetése. Gyakrabban kell emlékezni Istenre, mint ahogyan lélegzetet veszünk. Irgalom Atyja, ne hagyj el. Hogyan tovább? Erre várok tőled választ, mert ez az én kérdésem. Úgy szoktál válaszolni, hogy nem válaszolsz. Szépen tudsz hallgatni, Uram. Ha kérdezlek, hallgatsz, és ha már nincs több kérdés, az lesz az igazi válasz. Mégis most azt kérdem, mi végre. Ki vagy Te, Uram, és ki vagyok én? Tudom, rossz kérdés. Engedj látnom. Árva szívem holt erét töltsd meg, égi Jóság.
Nem mindenki hagyja el ezt a földi nyomorúságot szerencsétlenül, összezavarodva. Ethel Waters mondta: "Nem félek a haláltól, drágám. Voltaképp, valahogy már várom is. Tudom, hogy az Úr átöleli ezt a nagy kövér verebet".
Végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,
hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.
A tanulság közös nevezőre hoz és láncszemekként kapcsol össze minket. A lánc végén zsebóra függ, amelynek számlapja a múló időt mutatja. Tik-tak, tik-tak, halljuk - a ketyegés megtöri a csöndet, ám hiába látjuk, az idő múlását gyakran nem érezzük. Pedig minden másodperc nyomot hagy az emberben, még ha csak jön és megy, és harsonaszó nélkül halkan el is tűnik. (...) Melengető érzés, ha elég idő jut, és ha fogytán az időnk, az hidegen hagy minket.
Csak a földi szerencse kinál örömet,
S noha mennyről álmodozunk,
A búcsú perceiben kiderül:
Hogy a föld a valódi honunk.
Ha senki se dönti el, hogy megszülessen, akkor legalább a haláláról hadd dönthessen az ember.
Nem tudtam jobbá tenni a világot
s a világ sem tett jobbá engemet
a különbség kettőnk között egy árok
hol elfeledem őt s ő eltemet.
Ne szánj, könnyeid el ne sírd,
ne marasztald a lelkemet;
élőhalottként vert e szív,
gyász nélkül múljon el e test.