Búcsú az élettől
(390)
Nem tudom, mi fog történni a következő életemben, de nem akarok meghalni úgy, hogy nem láthatlak újra.
Köszönet neked kortalanság évszakába
feledkezett élethosszú késő délutánom
köszönöm a folyókra néző ablakokat
köszönöm az igaz szerelmeket kiket
annak idején adtál és a csöndből
születő és váratlan szavakat melyek
felvezettek a tiszta napvilágra
anélkül hogy hátrafordultak volna hozzám
köszönet a barátokért és hosszú visszhangjukért
és a hibákért amelyek csak enyéim voltak
(...)
köszönet nektek test és kéz és két szemem
köszönöm a látványokat és pillanatokat
melyeket nem látok már soha többé
csupán lelki szememmel ahol változatlanok.
Nincs szebb halál, mint egy diófa alatt, a borospince előtt, ősszel, közvetlenül szüret után, mikor az újbor már szunnyad és erjed a hordókban, a diót leverték a fáról, s a napnak szelíd ereje van még, mint az öreg ember szerelmének.
Nem rémít meg, hogy elhagyom ezt az életet (...). Az életet, ami ragaszkodik hozzá, hogy bánatot bánat után elviseljünk, még akkor is, amikor már nem bírunk többet. Nem, azt hiszem, örömmel távozom, amikor eljön az ideje.
Te, ki a nyárnak oly szép véget adsz,
Hogy a mezőkön sárguló haraszt
Észre sem veszi, miként múlik el
Szelíd halálban ott a többivel:
Nekem is add meg azt a szép, szelid
Elmúlást majd, a vég ha közelit!
Nem is érezve, hogy valami fáj,
Aludjam úgy el, mint az őszi táj!
Egy egész világot kaptam kölcsön, s most vissza kell fizetnem mindent, nem észszerű részletekben, hanem egyszerre. (...) Hát csak tessék. Itt van minden úgy, ahogy az élettől kaptam. És köszönöm a kölcsönt!
Van egy mindenkivel közös vonásunk, mégpedig az, hogy szépen sorban mindnyájan elhamvadunk. A tűz azonban továbbég, és ugyanolyan erővel szórja szét a parazsait, mint azelőtt. Tulajdonképpen örülök, hogy ez a parázsözön sokáig szikrázik majd azután is, hogy az én időm lejárt.
Mindenem voltál, mindent megtaláltam benned... ha bárki megmenthetett volna, csak te lettél volna az, senki más.
Mindenki meghal, aki nem akar élni tovább. A természet okosabb, mint hinnénk. Apránként elveszítjük a barátainkat, elveszítünk mindent, egyre csak veszítünk és akkor azt mondjuk, mi a fenének élek én még a földön, ennek nincs értelme tovább.
Nem a haláltól félek, csak attól a pillanattól, amikor az embernek el kell búcsúznia a testétől. (...) Attól a pillanattól, amikor az ember utoljára vesz levegőt.