Búcsú az élettől
(431)
Eljön a nap, hogy többet nem leszek,
a könyvespolcon kis kötet leszek.
Mi életem volt: öröm, szenvedés,
sötét sorok örök csendjébe vész.
Ott a messzeségben,
hol kék fenyves integet,
ott ragyog a mennyországom nékem,
hol szívem boldog lehet!
Testem lassúdadon
ellenségemmé válik,
ellenségek maradunk
mindhalálig,
s akkor győz a test - a tetem,
lesunyva kullog el életem;
testem temeti más -
én addig is magamat temetem.
Ez is föld.
A zsíros tavaszból
sercegő nyárra,
könnyes őszre vált.
Termő fa alatt valahol
lakhelyet választok - halált.
Indul a menet.
Én elöl,
s követnek, akik sírva sírnak,
s mögöttük, akik sírni örülnek
behantolásán minden sírnak.
Azt mondják:
"olyankor" lehull egy csillag.
Ihaj-csuhaj, hulló csillag,
ihaj-csuhaj, megvakítlak
egy kicsikét, égi ég,
éppen csak egy kicsikét,
úgyis marad teneked elég.
Milyen gyászos az estébe borult föld! Milyen sejtelmes a köd a láp felett! Aki bolyongott ebben a ködben, aki sokat szenvedett halála előtt, aki repült földünk felett, erejét meghaladó terhet cipelve, az tudja mindezt. Tudja az, aki megfáradt. És sajnálkozás nélkül hagyja el a föld ködeit, mocsarait, folyóit, könnyű szívvel adja magát a halál kezére, mert tudja, hogy csak a halál fogja őt megvigasztalni.
Csak akkor hívjuk a halált, ha többé-kevésbé egészségesek vagyunk; amint egy kicsit is gyengélkedünk, nyomban rettegni kezdünk tőle.
Ha létem elhervasztja a halál,
Emlékezzél reá, te kedves,
E lángszivtől szeretve mint valál;
S ha sírban is szeretni enged a halál,
S a szív még ott is érez és dobog,
Elhúnyt szivem téged, te kedves,
Hamvában is szeretni fog.
Kisunokáim, ti gátlástalan,
én szégyenkezve mutatom magam,
ti szebbek lesztek folyamatosan,
én csúfulok rohamosan.
Egyszer túl nagy lesz már a változás,
kisunokáim, ahogyan szokás,
és képtelenség a visszakozás,
csak búcsúzás marad, csak búcsúzás.
Csak az ember halálakor derül ki, mi volt, ami igazán számított neki. Mi az, amiért feláldozná magát, amiért meg is halna, kit szeretett, és ki az, aki viszont szerette őt. Nincs túl sok irányításunk az életünk felett, de talán a végét mi írhatjuk meg.
A szemem lehunynám, úgy aludnék végre,
és kívánnék magamnak nyugalmat,
ébrenlét helyett egy jó hosszú álmot estére.
De az tényleg hosszú álom legyen,
tartson ki pár éjszakát nekem!
Azt sem bánom, ha mostantól
mindvégig, innentől örökké tartson, míg élvezem.
Az Isten tudja, sosem sírtam,
De most sírok, de most sírok.
Az Isten adta a mosolyunkat,
Aki látja, tudja, hogy miért.
Nem beszélnek a néma ráncok,
Összecsuklik majd a bánatom.
Kevés dolgot hagyok hátra,
Kevés dolgot szerettem én igazán.
Mit számít egy embernek, hogy mennyi nehézségen megy keresztül az élete során, ha közel a halálhoz megtalálja a megnyugvást.