Búcsú az élettől
(404)
Nem kell ahhoz nagy vihar, hogy egy öreg fát kicsavarjon a földből. Már egy enyhe szellő (...) végzetes lehet. Minden napot úgy kellene megélnünk, hogy az lehet az utolsó, de nem: értékes utolsó óráinkat feszt fanyalgással és károgással pazaroljuk el.
Úgy megyek majd, ahogy el kell menni,
Hogy ne sirasson, vágyjon vissza senki.
Halk pendülés, utolsó dal - és vége.
Egy lélek elköltözött a mesébe.
Félig én már át vagyok.
Úgy nézz rám, ha elmegyek,
Látsz-e újra engemet,
Azt te már nem tudhatod.
A búcsúlevél alkalmazott műfaj kötelező érvényű következményekkel. Nincs nevetségesebb egy élő búcsúlevélírónál.
Téves vagy helyes,
Bátorság vagy őrültség,
Jelentéktelen és semmis.
A visszaszámlálás elindult...
Az utolsó utat
Mindig egyedül kell megtenni.
Te itt maradsz,
A szívemben el fogsz kísérni!
Az élet vége még nagyon is élet.
A test, a lélek minden kétes rejtelme benne
nyüzsög. Aztán a gyász egyértelmű fehéret
terít a rejtelemre, förtelemre.
Ha valaki oly közel van a nemlét egyik végéhez, a másik vége már nem is tűnik olyan ijesztőnek.
Tudtam, hogy meghalok, hogy egyszer eljön értem,
ami mindenkiért, s lezuhan a sötét
alagsorba velem a lift... Mégiscsak érdem,
azt hiszem, valamit mindez mégiscsak ért,
ha lesznek is, kik azt mondják felőlem,
csak félig éltem, vagy félig sem, s többet élt
nálam a pók, a tigris vagy akár a belőlem
nőtt, gyorsan hervadó gyom, mely mint valami kék,
fénytől részeg ütőér lüktet a levegőben.
Gyorsan fogyó időmben úgy lakom,
mint égő házban, az utolsó ép sarokban.
Mindjárt bedől a tűz az ablakon,
ágyam előtt a keskeny rongyszőnyeg lángra lobban.
Mint akit álmában már-már beért
a gyilkos, reszkető kezem hiába zárat,
rést keresgél a lét falán, s egyszerre épp
itt benn, az én agyamban nyílik a vészkijárat.
Ha ránézel egy polcra, akkor tudod, hogy biztos meg fogsz halni, mielőtt azt a sok filmet végignéznéd. Meg nem nézett mozik, el nem fogyasztott ételek, meg nem hallgatott zenék. Ha így gondolkodunk, akkor a jövővel kapcsolatos megbánás a halálunkkal együtt úszik el.
Az élet a stáblista után is folytatódik. Szívből remélem, hogy valakinek az emlékeiben az életem tovább szövődik.
Az, hogy hogyan érzed magadat az utolsó perceidben, az egész addigi életedre nézve teljesen irreleváns. A halál óráiról való elmélkedés teljesen felesleges, arról nem beszélve, hogy csak elvonja a figyelmet az élet jó dolgairól.
Egy ember életének a végén a legszomorúbb mondat így kezdődhet: bárcsak...
Bárcsak mertem volna a saját életemet élni...
Bárcsak mertem volna boldog lenni...
Bárcsak mertem volna belekezdeni...
Bárcsak mertem volna abbahagyni...
Van lehetőségünk tenni azért, hogy az életünk végén ne úgy kezdjük a mondatainkat, hogy bárcsak - kivéve, ha hozzátesszük: ez annyira mesés volt, hogy bárcsak újraélhetném ugyanígy...