Ballagási idézetek
(87)
A fiatalság csupa fény és napsugár, csupa tavasz és kezdő nyár. Nézd meg a fakadó rügyet, a nyíló bimbót, ez a fiatalság; az emberi lélek tele örömmel, életkedvvel, tele ábránddal, tele reménységgel.
Az emberi lélek ártatlan és romlatlan, örül a létnek, nem tudja még, mi a szenvedés, mi a csalódás, a lelke még nem kopott, nincs összezúzva, de friss, egészséges és hajlékony.
Boldogan fog lepkét, csókol virágot, gyönyörködik az ég kékjében, a felhők játékában, a madár dalában.
Lelke tele van vággyal, reménnyel, élni akarással, lelkét szép eszmék, nagy célok hevítik, az örökkévalóságra gondol.
Minden ifjú előtt nyitva áll az élet.
Nincs menekvés! Élni s lenni kell,
Fájdalmakban is magasodva,
És nem cserélni soha senkivel!
Emberpalánták vagytok. Már nem gyerekek, de még nem is felnőttek. Nektek célotok van. És feladataitok. A célotok ugyanaz, mint minden más embernek a földön: hogy boldogok legyetek. És ez legyen az elsődleges! Hogy otthont találjatok a világban. A feladataitokat pedig kijelölik a képességeitek.
Jó volt kicsinek lenni, de én most nagy leszek,
Állatorvos akarok lenni, vagy űrhajót veszek,
Átadom itt a helyemet, de viszem magammal a jelemet:
Tulipán, Hajó, Szánkó, Kamion, Csigabiga, Vekker, Babakocsi, Dömper.
Kicsik voltunk, nagyok leszünk,
Hívogat az iskola:
Csingi-lingi! Gyertek, gyertek!
Szól a csengő szép szava.
Megyünk ím már, hogyne mennénk,
Kedvesek ám a betűk.
De most azért óvodásként,
Mégis könnyes a szemünk.
Óvónénit köszönti ma
minden versünk, kis dalunk:
elbúcsúzunk, mert az ősszel
iskolába indulunk!
Búcsúzunk az óvodától
köszöntővel, énekkel.
De amit itt megtanultunk,
nem felejtjük mégsem el.
Négy év telt el,
négyszer láttuk az óvoda ablakán,
hogy zöld lombok integetnek,
vagy száraz ág van a fán.
Közben aztán úgy megnőttünk,
hogy az ágyunk kicsi már.
Holnap a mesesarok helyett,
az iskola padja vár.
Kerek egy év múlva
Iskolások leszünk,
Kedves óvodánktól
Mi is búcsút veszünk.
Ne görbüljön szája
Senkinek sírásra.
Búcsúzzunk vidáman:
A viszontlátásra!
Hej óvoda, óvó nénik,
nem maradok tovább én itt!
Itt mi soká nem maradunk:
vár az iskolai padunk!
Kicsik voltunk, nagyok leszünk,
Hívogat az iskola,
De téged, szép óvodánk,
Nem felejtünk el soha.
Billegünk,
ballagunk,
mindent körbejárunk;
itt vagyunk
meg
ott vagyunk:
ez volt a mi házunk.
Megszerettünk
óvoda -
nem felejtünk
el soha!
Csengő hív a tantermekbe.
Vár a betű, számok, lecke.
Óvó nénik, kispajtások -
néha azért visszajárok.
A ballagás a legfontosabb esemény az életünkben, az ifjúságunk utolsó szertartása, a továbblépést jelképező rituálé.
Talán az érettséginek nem is a tökély volt a lényege, hanem az, hogy együtt lehettünk.