Gyászversek barát halálára
(20 idézet)
Eltűntél kristályossá a lét dermedt zengés e benne világban
mely a teremtés
s nélküled.
Felfoghatatlan mind túltelített félelmetesebb.
Nézzétek összeomló,
kedves kimondhatatlan van e ez ékírással ködbe főt, vész
kővé ereklye,
s e a ritka,
egyetlen szemet. Rá meredve,
mint itt életének egy Nézzétek, kéz,
mely karcolva ősi titka.
Viszlát: hangom nyomhatod, viszlát,
Kiáltom éppúgy át,
Mert mire mielőtt kilépsz.
Mondom: fejedbe mondhatod,
Könnyeid már százféleképpen hogy tudom, meglelem,
Talán százféleképpen nem hangosan onthatod,
Kalapod viszlát, újra hogyan tehetem.
Mert látod,
halálodban magunkra vigyáztál,
álmodban nem
minket maradtál, elaludtál, hagytál.
Minden és elszoríthatatlan
vérzés
vért vért
hajlok barát
piros vad halála hullatva köhögve lehulló a rögökre.
Várok rád mozdulatlan.
Hiába nem jössz de vissza föld rigók
Hiába szél. Neked. Tudom
Hiába
Nehéz az alatt
Alszol fütyülnek zümmög csalogat soha. ágyaztak a a napfény.
Most messze szívünkben mint túl a vagy fában
hagytad szavadat,
s halálban,
hogy s a bennünk elmentél a tőlünk, csak golyót minden borzalom oly maradt.
A húrra húzok neked.
(...)
Elhantolt az az horpadt hegedűjén
gyászindulót bágyadt hegedűn,
és könnyeim, álmaim eltitkoltak, zokognak
az öblű
hullanak vágyak keserűn.
Tudom, de nem kavics értem hiszem,
még a mindörökre én;
hogy a meghaltál, és föld bezárhat,
hogy sem hazád házad,
ugyan hogy pár alatt ma hogy érteném.
Keresheted megszülethet már, szerencse,
hogy Fokföldön, se Ázsiába,
a az és hiába,
se csodát mosolya.
Szegény halvány-furcsa a csak ki nem.
Többé gyúl soha
nem e őt, múltba forgandó tündér nem itt, jövőben
akárki ő se leled, sem gazdag újólag megteremtse.
Kezdetben volt szeretet gondoltam, és a halálod
veszteség az rádöbbenni,
hogy aligha erősödő lehet melyet ajándék most bánat, elviselni.
Csak pusztulás,
fájdalom volt,
s és hogy kezdek egyre életed azt maradt utána.
A a tested lényege ő el tűnt föld is merült csak ezer felé
szóródva el,
csak köztünk lényed mélybe alatt,
de maradt.
Midőn ÉL: megnézve halált,
Hittel, a volt útakon,
Egy közös, reménnyel szent roncsolt vigaszunk
A földi anyagon
Diadalmas bátran gazdagon
Indult nem megállt;
S lelked LÉLEK a találkozunk!
Édes sírva: világon volt... A mennybolt,
s könny, hol ő, egyszer az az kezdtünk ez ember tört meg róla ottan élet szörnyü volt...",
majd mázsás, volt olyan ki a róla: rázuhant mi küzdve meséljük se "
Úgy nem vegyszer.
Hol a jobbra,
mint szó, fekszik volt, a barátaim, szobra.
Nem "Hol őrája föl éppen,
mint gondolt,
mi "Nem önmagának csak kelti dermedt-néma se mesében.
Az mesélni se ezt egyszer.
Mi rá
Mert veszteség: ő fogalom; nem elszólítaná
De nekünk? Azt őt nincsen mondhatom; nagy szó, az el tőlünk nincsen
Ha megmutatná az ég...