Szomorú vers
(145 idézet)
A létet vágyban átölelve,
riadva nézem a homályt.
Magam se értem, hogy mi ver le,
magam se tudom, hogy mi bánt.
Az évek irgalmatlan
gyors szárnyakon elrepülnek,
s mint hárpiák elrabolják
húsunkat, arany derűnket.
Mint a homályos tó ölén az árva kő,
mit hajdan gyermeki, szilaj, szép kéz vetett belé:
a legbúsabb szívben, úgy nyugszik el,
alvó iszapban, emlékeiben a súlyos szerelem.
Én, ki szabadnak születtem,
én vagyok, ki megtagadna,
én vagyok, ki egy szavadra
szolgálód lettem, szerelmem,
Isten, magad, magam ellen.
Isten ellen, mert imádlak,
ellened, mivel te nem,
s ellenem, mert kulcsa nálad,
hisz tiéd az életem.
Eltűnt a fürge ifjú lány már,
mint egy madár, oly könnyedén:
kezében csillogó virágszál,
s új refrén szája szögletén.
Fülelve
lesem, ahogy az ablakon
pattog a zápor, csepp a cseppre.
S te rám mosolyogsz biztatón.
Imádlak. Ó, hogy sír e csendes
csobogás: akár egy agyő!
Mindjárt elmégy, és mintha, kedves,
szemedben esnék az eső.
Ó bánat, én szeretlek tégedet,
mert nem vagy olyan, aki engem itthagy.
Jaj! Ismerlek: te szép vagy, mivel itt vagy,
sosem hagynád el, mint hűtlen cseléd,
szegény szivem sötét, bús tűzhelyét.
Ó! az eső! a langyos, lassú csöppek!
Fonalak az Idő vén orsajáról!
Az évek fájó könnyei pörögnek!
Ki mondja el, mily szomorú az égbolt,
felhős temetőútjain a víznek,
hol mélabúsan ballag egy sötét folt
s ravatalon csillaghalottat visznek,
ki mondja el, mily szomorú az égbolt?
Rossz játék ez a szerelem,
csak jönnél s mégse jössz velem.
Mikor már szádon az öröm,
megtorpansz, mint kisgyerek
ha béka ül a küszöbön.
Azt hittem életet építek veled
bele is feccöltem vagy ezer hetet
az épület összedőlt a romja a nyom
az élet meg itt maradt a nyakamon.
Lángba mártottad életem,
s most jégbe dermedt pusztába veted.
Te - ezt vétetted ellenem!
Szerelmem, én - mit vétettem neked?
Mit ér a csók, ha nincs virága?
Az ölelés, ha csupa rémület?
Benned szárad el szívem ága,
Késemből kihull minden gyűlölet.
Az elárvult szeretőt
Megtalálhatja egy új szerelem,
Ám a nyakat, mely egyszer eltörött,
Már nem rakhatják össze, sosem.
S azt hittem a szived megérti
Amit hozzá szivem beszél.
Míg egyszer aztán tavaszomra
Pár szavadtól, rászállt a tél.