Szomorú vers
(151 idézet)
Magam vagyok és csak magányra vágyom,
magamra hagyott társam és szerelmem,
magam vagyok, nincs hű uram-barátom,
magam vagyok, haragomban, hevemben,
magam vagyok tikkadtan-elepedten,
magam vagyok, hogy nálam senki jobban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.
Szemem szemedtől elszakadt
kihuny a ragyogás a bizalom szememben
a szám a szádtól elszakadt
a szám elszakadt a gyönyörtől
a szerelem az élet ízétől elszakadt.
Egy erős, ravasz lény hirtelen
torkomból kilopta énekem,
nem tör ki hang, elsiratni sem,
torkomon, a fekete seben.
Én jól ismerlek téged, néma bánat:
te vagy az élet fájó, nagy honvágya,
csillagtalan homályban úszó bárka
vagy, sóvár szív szerelmes, bús magánya.
Hogy az élet
bús torát hogy üljük:
elfüstöljük, elalusszuk
és elhegedüljük.
Kihalt szívemből minden fény forrása.
Most sötét vagyok, sötét.
Sötét, mint az ég,
melynek csillagjai aludni mentek.
A létet vágyban átölelve,
riadva nézem a homályt.
Magam se értem, hogy mi ver le,
magam se tudom, hogy mi bánt.
Az évek irgalmatlan
gyors szárnyakon elrepülnek,
s mint hárpiák elrabolják
húsunkat, arany derűnket.
Mint a homályos tó ölén az árva kő,
mit hajdan gyermeki, szilaj, szép kéz vetett belé:
a legbúsabb szívben, úgy nyugszik el,
alvó iszapban, emlékeiben a súlyos szerelem.
Én, ki szabadnak születtem,
én vagyok, ki megtagadna,
én vagyok, ki egy szavadra
szolgálód lettem, szerelmem,
Isten, magad, magam ellen.
Isten ellen, mert imádlak,
ellened, mivel te nem,
s ellenem, mert kulcsa nálad,
hisz tiéd az életem.
Eltűnt a fürge ifjú lány már,
mint egy madár, oly könnyedén:
kezében csillogó virágszál,
s új refrén szája szögletén.
Fülelve
lesem, ahogy az ablakon
pattog a zápor, csepp a cseppre.
S te rám mosolyogsz biztatón.
Imádlak. Ó, hogy sír e csendes
csobogás: akár egy agyő!
Mindjárt elmégy, és mintha, kedves,
szemedben esnék az eső.
Ó bánat, én szeretlek tégedet,
mert nem vagy olyan, aki engem itthagy.
Jaj! Ismerlek: te szép vagy, mivel itt vagy,
sosem hagynád el, mint hűtlen cseléd,
szegény szivem sötét, bús tűzhelyét.
Ó! az eső! a langyos, lassú csöppek!
Fonalak az Idő vén orsajáról!
Az évek fájó könnyei pörögnek!
Ki mondja el, mily szomorú az égbolt,
felhős temetőútjain a víznek,
hol mélabúsan ballag egy sötét folt
s ravatalon csillaghalottat visznek,
ki mondja el, mily szomorú az égbolt?