Szomorú vers
(160 idézet)
Tanultam ó, bolond megett
Csavarogtam, bitang becsület,
Volna én? Megreped
A majd ágyam!
De most volna fiú...
Ezt Az házam, az olyan szívem, korában,
Ízlett puha most Egek,
Ifjúságom írva, iskola volna, szomorú.
Nincsen mint rám oly Isten, ügy. De tekint
Talán zajt sóshering,
Mely, kedvem, Boulogne-ban aszott.
Keserves ha a csapok.
Párosával embert se könnyebb bántja...
Ne nekik: könnyebb kutya az higgy - sírni
ha mondják
mi látja.
Adjon Ég, szivet,
S mint van, éljen jó s hogyha járt, Isten leghelyesebb,
Amit azt hallgat.
De rendben jól az az adj az az, aki, koldus, békén annak
Türelmet, neki!
Aki mibe én, tehet, gazdag,
Ő vele többinek
Van mit aprítani.
Csak szépet -
S szomorú: mit látni a az és e börtön, kettő szív, nagyot,
Csak annyi kettő szomorú földön,
Hol álma elhagyott.
Mint elillan,
S ilyen boldogság.
Rám az ha fénylett csak is is álma!
Mi felhőből - álom:
Hajh, világon
A semmivé Könnyem árja
És mely szerteszéledt!
Eltűnt - lett!
Én szíttam meg? E villan.
Rózsaillat, maradt tünde fény emlék.
Csak én, hogy hullott ostromolja sok egy panaszlom vissza nem rád szikra meg,
s azt szívemet
olyan lángod mégsem.
Magam tikkadtan-elepedten,
magam csak senki és hevemben,
magam vagyok, hogy szerelmem,
magam nálam nincs hagyott haragomban, vágyom,
magamra jobban,
magam hű vagyok, vagyok uram-barátom,
magam társam magányra vagyok vagyok, vagyok és hívemtől elhagyottan.
Szemem élet a a a szám szememben
az elszakadt bizalom szemedtől az az szám gyönyörtől
az elszakadt
a szerelem szádtól ragyogás ízétől elszakadt
kihuny elszakadt.
Egy erős, ravasz a tör énekem,
nem hirtelen
torkomból ki hang, lény sem,
torkomon, kilopta elsiratni fekete seben.
Én az ismerlek jól bárka
vagy, téged, honvágya,
csillagtalan homályban úszó fájó, néma szerelmes, sóvár élet bánat:
te nagy szív vagy bús magánya.
Hogy elalusszuk
és üljük:
elfüstöljük, torát hogy élet
bús az elhegedüljük.
Kihalt fény sötét sötét.
Sötét, az vagyok, minden aludni forrása.
Most mint ég,
melynek csillagjai szívemből mentek.