Sírvers
(68 idézet)
Fekszel, sírodon fű nő,
a fű közt szöcske szökdel;
féreg bajlódik sarló-
ívü szemöldököddel.
Miért lobogjon örökké életünk lángja?
Nem érti, ki a földön áll, bilincsbe zárva.
A sorsot kísértik - mondja -, de ugyan mivégre?
Miért hajtja az embert nyughatatlan vére?
Várjuk talán merengve, míg leszáll az alkonyat?
Nem nyerünk egyebet, csak elveszett álmokat.
Voltam valaha. Már élő emlékezet sem,
írás sem őrzi rég a nevemet.
A múltba, a világon tátongó résbe estem,
amely benyeli majd a földet s az eget.
Itt nyugszik a fiú s anyja,
Itt nyugszik a leány s atyja,
Itt nyugszik a nővér s fivér,
Itt nyugszik az asszony s a férj,
Ám csak hárman nyugosznak itt.
Ha majd egykor egy igazán
Hűn szerető szívre vágyol,
S keresed, de nem mutatja
Sem a közel, sem a távol:
Akkor emlékezz rám! s jőjj el
Ahová engem temettek,
S hallgasd ott, mit suttog a fű:
Szerettelek, szerettelek.
Természeten s törvényein az éj sötétje ült.
Isten szólt: - Legyen Newton! - S mindenre fény derült.
Mindegy, mi voltam: voltam az ami,
Egy hang voltam az Isten énekében
És kár lett volna el nem hangzani.
Eltemette mélyen a lektor.
Vigasztalt: - "Feltámadunk egykor!"
Örök béke poraira!
Deleatur soraira.
Több szánakozóra talált,
mint irigyre e sír lakója:
szenvedett százszor is halált,
míg ledőlt végső nyugovóra.
Itt fekszünk vándor, vidd hírül a spártaiaknak,
megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.