Orvosok
(29 idézet)
Az empátia mértéke gyakorlással (...) csökkenthető. Végül is a sürgősségi osztályon dolgozó orvos sem érezheti minden egyes páciensnél ugyanazt a kínzó fájdalmat! Dolgozni már nem is maradna energiája. Cserébe a betegek családtagjai gyakran nézik az orvosokat érzéketlen bunkónak. De ez is természetes: aki közelebb áll hozzánk, azzal kapcsolatban nagyobb empátiát érzünk.
Bőrgyógyászként az ember olykor hivatása okán vadidegen emberekkel a nyilvános vécékben vagy a vendégeknek fenntartott illemhelyeken köt ki.
Az orvosok életben tartják a betegeket, mint ahogy a gyerekek zsinegre kötik a pillangókat: nem engedik el őket, hanem elkeseredetten ragaszkodnak a játékukhoz, mert ha kikapcsolnák a gépeket, ha elengednék azt a zsineget, akkor veszítenének, elengednék a pillangót - arra pedig nem kerülhet sor. Gondolom, ezzel nem lehet mit kezdeni. Az élők általában kényszeres megszállottjai az életnek.
Minden sebésznek van egy árnyéka. A félelem és a kétely sötét fellege, ami még a legjobbakat is kísérti a műtőben. Úgy teszünk, mintha az árnyék nem lenne ott. Reménykedünk, hogy ha még több életet megmentünk, új technikákat sajátítunk el, gyorsan és messzire futunk, az árnyék belefárad majd a hajszába. De ahogy a mondás tartja: az árnyékodtól nem menekülhetsz. Minden sebésznek van árnyéka, és csak úgy szabadulunk meg tőle, ha eloltjuk a lámpát. Ha nem menekülünk a sötét elől, és a félelmünk szemébe nézünk, emelt fővel.
Sebésznek lenni tényleg olyan, mintha kábítószerfüggő lenne az ember. Amikor először megkapja a sikeres műtét utáni varázslatos érzést, utána mindennél jobban vágyni fog rá, és mindent megtesz azért, hogy megint átélhesse. Szüksége lesz az izgalomra, a vérében felszabaduló adrenalinra és az operáció utáni euforikus beteljesülésre. Lételemmé vált, hogy életeket mentsek meg. (...) Ha nem kaphatom meg, beteg leszek, és kifakul minden az életből, ami érdekessé teszi. Melankóliába esem, és csak egy lépés választ el a depressziótól!
El kell felejteni, hogy mindenkit megmenthettek, aki ebbe a kórházba kerül. Az ember halandó. A sebesült egyszerűen nem bír ki mindent. És a sebész se.
Ha a gyerekeim meghalnának, valószínűleg eszemet veszteném a fájdalomtól. De orvosként az ember arra esküszik fel, hogy reményt adjon. Ez a munkája.
Az orvos örök álma, hogy mindig csak egészséges és jó illatú testeket vizsgálhasson.
A neurológusok, talán sokkal inkább, mint más specialisták, megannyi tragikus esettel találkoznak - gyógyíthatatlan, könyörtelen, gyötrelmes betegségekben szenvedő emberekkel. Hogy az orvos ne azonosuljon túlságosan a páciensével, az együttérzés, szimpátia és bajtársiasság mellett szükség van egyfajta távolságtartásra is.
Az orvos a maga dolgát köteles megtenni, de arra is képessé kell tennie betegét, segítőit és a körülményeket, hogy azok is tegyék a maguk dolgát.
Az orvos (...) azért gyógyít, hogy a betegek meggyógyuljanak, nem pedig pusztán azért, hogy ő gyógyíthasson.
Csak az a jó orvos, aki gyógyít. Egy jó orvos azt akarja, hogy gyógyítsuk a gyógyíthatatlant, és küzd a betegségek megelőzéséért.
Az orvosok (...) ezt a belső csatát vívják. Van, amikor félre kell tenni a beteg iránti együttérzésünket, és csak orvosi tények mentén haladhatunk a diagnózis fölállításához vagy a kezelés előírásához. Máskor óriási jótétemény, ha érzelmi kapocs jön létre a beteggel, de gyakori, hogy nehéz az egyik részt kikapcsolni a megfelelő időben.
A legegyszerűbb módja annak, hogy akár a legbarátságosabb kórházi személyzetet is kőhajigáló csőcselékké alakítsuk át, az, ha megfosztjuk őket a kávéjuktól.