Koronavírus
(62 idézet)
A koronavírus-járvány kihívása mára sokak számára gordiuszi csomónak tűnik, különösen a "gazdaság vs. egészség" szembeállítással összefüggésben. Nem fizetünk túl nagy árat, ha úgy vetünk véget a járványnak, hogy közben a gazdaság tönkremegy? - kérdik sokan. A válasz röviden az, hogy a gazdaság nem tud rendesen működni, amíg véget nem vetünk a járványnak.
Ahol a járvány kontrollálása - vagy másképpen szólva a járvánnyal való együttélés (és együtt halás) - fogalmazódik meg célként, ott ez a járvánnyal való hosszú távú hadakozáshoz vezet, annak tetemes költségeivel együtt.
A koronavírus-járvány (...) részben attól válik "kemény dió"-vá, hogy mi magunk tesszük azzá. Állunk körülötte, és nem tudjuk eldönteni, honnan üssük, mennyire üssük, vagy üssük-e egyáltalán. Mindez a rövid távú és a hosszú távú költségek észszerű összevetésének elmaradásából következik. Egy rövid távra fókuszáló szemléletből, amelynek alapja lehet egyes szereplők személyes érdeke - például a választásokat négy (és nem negyven) éven belül újra megnyerni remélő, hatalomban lévő politikusoké vagy a részvényeseiknek az év végén vonzó osztalékot fizetni remélő vállalati menedzsmenteké. Ezek a szükségképpen rövid távra tervező szereplők esetenként meghatározók lehetnek, de az igazi problémát az emberi gondolkodás alapvető zavara jelenti, vagyis az, hogy nem tudjuk elképzelni a hosszabb távon felhalmozódó költségeket, és nem látjuk be, hogy ezek idővel összehasonlíthatatlanul nagyobbak lehetnek az eredményes cselekvés költségeinél.
A járvány átpolitizálása a világ szinte minden országának belpolitikájában bekövetkezett valamilyen mértékben. Egy járvány ugyanis a természetéből adódóan komplex kihívás, amely érdekeket ütköztet. Az átpolitizálódás olyannyira elkerülhetetlen, hogy érdemes inkább úgy fogalmazni: az átpolitizáltság adott. Az egyes járványügyi és egyéb intézkedésekről szóló vitákban magától értetődően van jelen a saját elképzeléseit védő, az ellenzéktől tiszteletteljes csöndet elváró kormányzat és a kritizáló, olykor minden egyes tüsszentésért a kormányzatot hibáztató ellenzék konfliktusa.
Egy járvány idején a mások felé tett segítségnyújtás minket magunkat is megsegít, ha pedig másokon nem segítünk, azzal végső soron magunknak is ártunk. Nem elég a terjedést egyes országokban vagy térségekben felszámolni. Mindenhol fel kell számolni ahhoz, hogy a kórokozó ismételt behozatalától ne kelljen tartani.
Ha meg akarom fékezni a járványt, agyon kell vágnom hozzá a gazdaságot, csak nagyon durva beavatkozással tudok élni. Ha nem teszem meg, akkor a járvány maga intézi el a gazdaságnak számos ágazatát azzal, hogy a munkaerő elérhetetlenné, megbízhatatlanul elérhetővé válik. Nincsenek jó választások.
A járványokkal kapcsolatban régről tudjuk, hogy az elején minél határozottabban cselekedni kell, mert az elején költséges beavatkozás valójában nagyságrendekkel kisebb költségek viselését teszi végső soron szükségessé.
Lehet, hogy megúszod a járványt, de a következményeit nem biztos. Sokan ma úgy viselkednek, úgy gondolkodnak, mintha semmilyen más veszély nem létezne ezen a Földön. Csak ezt ússzuk meg. És akkor már minden rendben. Pedig nem. Az élet utána is pont olyan veszélyes lesz, mint azelőtt volt. Senki nem kapott garancialevelet, hogy ebben a testben örök élete lesz. Sőt, arra sem, hogy meddig fog élni. Nem garanciát kaptunk, hanem lehetőséget.
Illúzió azt hinni, hogy ha megvan a védőoltás, attól kezdve már minden rendben. Lehet. De csak a koronavírus tekintetében. Az oltás nem véd a stressz, a félelem okozta betegségek ellen, nem véd a már eddig is ismert betegségektől, nem véd meg balesettől, nem véd meg egy lezuhanó tetőcseréptől, sem a táplálkozási veszélyektől, vagy a környezetszennyezés okozta betegségektől, sőt az éhhaláloktól sem. Azt gondolom, a helyén kell kezelni ezt is, mint minden mást. Besorolni a többi közé. És élni az életet. Mert lehet azt gondolni, hogy lesz jövőre is karácsony. Lehet, hogy valóban lesz még. De az biztos, hogy nem mindenkinek.
Hetek óta karanténban élünk. Csak alapos indokkal mehetünk le az utcára, kerülnünk kell a másik embert, szeretteinket sem ölelhetjük meg, legfeljebb videócseten nézhetjük egymást. A mindennapi életünkben ismét veszélyek leselkednek ránk. Új kihívásaink: hogyan tudjuk erősíteni az immunrendszerünket, hogyan kell helyesen levenni a maszkot, hogyan kell helyesen kezet mosni. Távolságtartások: séta közben kettő, futás közben tíz, biciklizés közben húsz méter. Amint belépünk a lakásunkba, fertőtlenítőszerrel permetezzük le a kulcsunkat és a tárcánkat, hipóba áztatjuk a banánt, befekszünk a kádba, hajat mosunk. Aztán csak bámuljuk a fürdőszobaplafont. Ébren vagyunk, de mintha álmodnánk az egészet, álmunkban aztán a kezünket sikáljuk, ha pedig felébredünk, szeretnénk máris tovább aludni, átaludni ezt az egészet.
Sokszor halljuk, hogy olyan, mintha a koronavírus-járvány miatt a világ kifordult volna önmagából. Azt hiszem, a legtöbben mégis tisztában vagyunk azzal, hogy ez már régen megtörtént, én legalábbis pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor ezzel szembesültem. Néhány évvel ezelőtt történt, egy napsütéses, tavaszi délutánon. Nem az őserdő lángolt, nem terrortámadásról érkezett hír - csak kaptam egy csomagot Kínából.
Most mindannyian megtapasztalunk valami olyasmit, amivel a nyugat-európai társadalmak tagjai évtizedek óta nem szembesültek: hogy törékenyek vagyunk, törékeny a mindennapi életünk fizikai és anyagi biztonsága. Tényleg csak aprócska porszemek vagyunk a világegyetemben.
A járvány a földgolyó utolsó figyelmeztetése a klímakatasztrófa bekövetkezte előtt, mondják mások. Kaptunk egy utolsó esélyt, hogy újragondoljuk magunkat. Hogy megértsük, az anyatermészet kizsákmányolása fenntarthatatlan, a folyamatos fejlődés, ez az örökös nyüzsgés és akarás elidegenít, megbetegít minket, tönkreteszi a környezetünket, megöl mindent. Ha bezárjuk a gyárakat és a repülőtereket, az ég néhány hét alatt újra kitisztul, és lesz egy kis csend. Vannak jelek: a szén-dioxid-kibocsátásunk néhány hét alatt radikálisan csökkent, a Himalája már kétszáz kilométeres távolságból is látszik, Róma kétezer éves kövei közül fűszálak törnek elő. Reset, restart, a természet üzenete.
Nem hiszek az utópiákban, a társadalmak radikális, utópisztikus, ideologikus átalakulásában. Azt sem hiszem, hogy a közvetlen járványveszély elmúlása után az emberiség új korszakba lép - inkább lassú átalakulásban reménykedem, abban, hogy az emberiség tanul ebből a helyzetből.
A járványhelyzet eddig nagy próbatétel, az egyéni és közösségi reakciók eltérők. Sokakban növekszik a szorongás, a kiszolgáltatottság és a kilátástalanság érzése, s ezek a szorongások tovább rombolhatják a társadalom szövetét. Bezárkózás, bűnbakképzés, félelem az idegenektől - gyakran szembesülünk azokkal a konkrét történetekkel, amelyek arra utalnak, hogy a karantén láthatatlan falakat emelt közénk, s ezeket a falakat nehéz lesz lebontani. Ugyanakkor számtalan olyan kezdeményezéssel is találkozunk, amelyek megmutatják a szolidaritás és az önzetlenség erejét.