Költők
(30 idézet)
A költők - s kivált a nemzeti dalok szerzői - gyakorta évekkel megelőzik az orvosokat és a politikusokat, amikor a világ bajaira megtalálják a megfelelő nevet.
Költő és művész gyémántköszörűsre hasonló:
Nyers anyagot nemesít és ragyogóra simít.
Ami engem költővé tett, és nem regényíróvá, az magának a nyelvnek a zenéje. Mert a költők és prózaírók között ez a különbség: az előző a nyelv kedvéért ír, az utóbbi viszont a világ megváltásáért.
Az igazi költő esetében (...) csak halála után derül ki teljes bizonyossággal, hogy az volt-e, aminek hitték őt, aminek hitte olykor maga is magát. Akkor derül ki, hogy az unokák, dédunokák érdemesnek tartanak-e valamit kézbe venni.
Poétákat olvasgatok,
Kiket a hír fel nem kapott,
Bár lantjukon már régóta,
Jó régóta zeng a nóta.
(...)
Szegényeket úgy sajnálom:
Mennyi vágy és hiú álom!
S ha valóra egy se válik:
Mennyi bánat mindhalálig!
A költőnek van a legszebb hivatása e földön: ő az, aki halhatatlanná varázsolja a mulandóságot.
Abból lesz költő, jó költő, aki szuverén ember, erős egyéniség, aki meg tudja védeni magát szellemileg - és érdekli a nyelv, a zene, a varázslat, s hajlandó technikákat elsajátítani; aki olvas is, nem csak ír...
Semmilyen művészet nem működik játékosság, bizonyos fokú infantilizmus nélkül. A költő rácsodálkozik egy szóra, amit milliószor hallott és használt már, forgatja, dobálja, megcsócsálja - s új univerzumra lel benne... a színész meg egy mozdulattal, egy pillantással, egy érzéssel teszi ugyanezt.
A költő lovon vágtáz, a prózaíró gyalogkatona. A lóról másodperccel halálba zuhanhatsz, a gyalogkatonával ellentétben, aki - bár hosszabb az út elérni a másik hadi táborhelyig - taposóaknák között jár.
A költők iránt, úgy látszik, akkor érdeklődik a világ, mikor azok ébresztőt fújnak: de ha felébredtünk, akkor már a napi dolgok izgatnak.
A költő mindig túlérzékeny, az a dolga. Abból él. Ír. Sérülékeny, borzasztóan, de adatott neki egy gyógyulási módszer. Írhat. Így a világtól folytonosan kapott sebei gyorsan be is hegednek.
A költők társadalmilag az üzletemberek osztályába tartoznak. Shakespeare ugyan azt írja a költő szeméről, hogy a szent őrületben cikázik menny és föld, föld és menny között, és ebben a mozgásban nincs hely sem evilági porhüvely, sem hírnév számára, de a gyakorlatban az ember úgy találja, hogy e szem egyik sarka általában a bevétel alakulására kacsint.
Mit mondjunk a költőkről, akik oly szívesen szárnyalnak föl messze az olvasók többségének értelmi képességei fölé? Mi egyebet, mint amit a fülemüle mondott egyszer a pacsirtának: "Csak azért repülsz olyan magasra, barátom, hogy meg ne halljanak?"
A költők azok, akik a legavatottabban művelik az áttörést a megszokás közönyén. Ez a mesterségük. Ám túlságosan sok költő túlságosan sokáig nem vett tudomást az ihlet azon aranybányájáról, melyet a tudomány kínál.