Internet
(110 idézet)
Az őskorban az egész napos öldöklés és gyűjtögetés után körülültük a tüzet. A tűz körül ücsörgés szokása egészen a közelmúltig fennmaradt, csak az 1950-es években vette át a helyét a tévénézés. Még akkor is együtt ücsörögtünk, de már nem beszélgettünk, nem gondolkodtunk. Ma meg már nem is ugyanazon a díványon ülünk, nem is ugyanazt a képernyőt bámuljuk, mindenki a saját kütyüjével van elfoglalva, és észre sem veszi, hogy valahol még lobog a tűz.
Az internet az elmúlt évtizedek legnagyobb találmánya, a valódi sajtószabadság és demokrácia egyetlen garantált helyszíne, a fogyasztó által alakított médiatartalmak fellegvára. Hasznos, jó, izgalmas, mi lenne velünk nélküle. De vajon tényleg annyira természetes dologként kell kezelnünk a durva támadásokat? Egy közszereplőnek valóban mindent el kell viselnie? Azt hiszem, nem. Félreértés ne essék, a kritika, mint olyan, nem zavar. Sőt kifejezetten jól jön akkor, amikor a gyarló ember túlságosan el van foglalva magával. Léleképítő érzés néha szembesülni azzal, hogy az, amit létrehozok, legyen írott vagy beszélt szöveg, hatással van az emberekre. Megmozgatja, válaszra sarkallja őket, reakciót vált ki belőlük. Fontos pillanat ez egy tartalom-előállító iparos életében, mert szembesíti a felelősségével. A nettó gonoszság, az aktív hazudozás, a szándékos mocskolódás viszont nem esik ugyanebbe a kategóriába. Mert attól, hogy az ember nyilvános szakmát választott, még ember marad. Úgy is, mint mindenki mással egyenrangú élőlény.
Közös feladatunk elérni, hogy a web mindenkié legyen, ehhez mindenkire szükség van, aki formálja ezt a technológiát, a CEO-któl a mérnökökön át a kutatókig és a köztisztviselőkig.
A mobiltelefonok mintegy húszéves színre lépésük óta uralkodnak az emberek felett. Nem kellett húsz év, hogy megtudjuk, nélkülük is megvoltunk ugyan, mégis úgy uralkodnak felettünk, mintha erre lenne szükségünk. Az ember feltalálta a mobiltelefont, de ezzel együtt feltalálta az aggodalmat is, amelynek nincs mobilja. Lehet, hogy ilyen lehetett, amikor a levelet feltalálták. Ugyanúgy, akár az internetet. Amikor az emberek létrehoznak valamit, valami mást el is veszítenek.
Mindenkinek a múltjában van valami, valami kompromittáló, eltemetve a byte-jai között - ha nem a fájljaiban, akkor az e-mailjeiben, ha nem az e-mailjeiben, akkor a böngészési előzményeiben.
Aki még sosem próbálta úgy csinálni, mintha az élete múlna rajta, az nemigen képes felfogni, mennyire nehéz anonimnak maradni a neten.
Mi olyan világban élünk, ahol minden egyes újonnan kieresztett fingnak ellenőrzés nélkül, futótűzként terjed a híre. A leghomályosabb híresztelést is egyből a világba tweetelik, twitterelik, skype-olják, e-mailezik, SMS-ezik az emberek, vagy csak körbekürtölik régimódian, ha lemerült az aksi.
Ezer emberből 990 teljesen jó szándékú. Kilencen nagyon idegesítőek, de nem kifejezetten kártékonyak, és ott van az a maradék egy. Az internetes szoftverek nagy részét erre az egyre alapozzák, és a maximális védelmi rendszer miatt nem lehet semmi hatalma a 990-nek.
Olyan könnyű azt hinni, hogy amit kiteszünk a netre, az csak olyan, mintha felemelnénk a hangunkat a nappaliban, pedig valójában olyan, mintha a háztetőről kürtölnénk világgá.
Manapság az internet lehetővé teszi, hogy mindenki kifejthesse véleményét, ha értékes, ha nem. A butaság szabadon szerveződhet a közösségi hálón gyakran a média hathatós támogatásával. E problémát általánosabb kontextusba is helyezhetjük: az észszerű és az irracionális gondolkodás feszül egymásnak, gyakran ugyanazon koponyán belül.
Az internet sok mindent nyújthat, de olyan honlap sose lesz, ami pótolja anyád társaságát.
Előbb-utóbb (...) mind ott leszünk. A neten. Szerintem. Ha belegondolsz, már úgyis abba az irányba megy minden. Már úgyis (...) állandóan a telefonunkkal gondolkodunk és látunk.
Bonyolult világban élünk, ahol az internet és a globalizáció hatalmas terében folyton olyan dolgok ütköznek egymással, amelyek máskor lazán ellebegnének egymás mellett. Mert nem ugyanaz, ha ott ülünk valakivel szemben és a szemébe kell mondanunk valamit, vagy pedig a számítógépünk billentyűzete fölé görnyedve kikürtölünk valamit a térbe, aztán kimegyünk kávét főzni, és már meg is feledkeztünk a dologról, miközben a másik jeges borogatást szorít a púpjára, amelyet a rasszizmus bunkósbotjával mi "növesztettünk oda", vagy dühtől habzó szájjal választ fogalmaz, amelyet mi már el sem olvasunk, mert, mint mondtam, éppen kávét főzünk.