Idézetek

Mia fiatal, sikeres gyermek-pszichoterapeuta, karrierje felfelé ível, magánélete kiegyensúlyozott. Ám amikor betoppan hozzá egy tizenhárom éves lány, Gemma, kísérteni kezd a múlt.

Gemma apjának nyoma veszett. A rendőrség teljes erőbedobással keresi, mivel erős a gyanú, hogy a férfi érintett egy sötét bűnügyben. Gemma volt az utolsó, aki látta az apját eltűnése előtt. A rendőrség próbál nyomást gyakorolni a pszichológusnőre, hogy szedjen ki minél több információt a lányból.

Gemma zárkózott, dacos személyisége komoly erkölcsi dilemma elé állítja Miát. Hogyan tudna segíteni a lelkileg sérült kislányon, ugyanakkor előrébb vinni a nyomozást, anélkül, hogy elárulná Gemmát?

Mindketten sötét titkokat rejtegetnek. Szükségük van egymásra, hogy ne roppanjanak össze. Vajon megtanulnak bízni egymásban, mielőtt még túl késő lenne?

Doppler, a lázadó norvég antihős végül hazatér, de az érkezés nem bizonyul felhőtlennek. Azt kell tapasztalnia, hogy a világnak – legalábbis ahogy eddig ismerte – mára vége. A visszailleszkedés is van akkora kihívás, mint az elmúlt évek kalandjai. Félszeg próbálkozásai során bepillantást nyerhetünk a oslói kertvárosok tunya jólétébe, megismerjük Doppler családját, feltűnik az alfahím szerepére pályázó, fölöttébb kanos vetélytársa, továbbá egy világvégeváró mozgalom feketeöves guruja. Viszontlátjuk Bongót, a háziasított jávorszarvast, sőt még a dán pornóipar bugyraiban is kiadósan megmerítkezünk, mire a háromkötetnyire duzzadt road movie végén eljutunk Doppler evangéliumáig, a szakrális pornográfiáig.

Loe hamisítatlan skandináv humorral tálalt társadalomkritikája ezúttal is tűpontos, mégis kezdünk gyanakodni, hogy Dopplernek nem a világgal van rendezetlen ügye, sokkal inkább saját magával.

Erlend Loe-val ismét mesélőkedve teljében, legjobb formájában találkozunk. A trilógia zárókötete önmagában is élvezetes olvasmány, Doppler-rajongóknak pedig egyenesen kötelező.