Idézetek - elmúlás
A remény legnagyobb kétségbevonója a halál. A halál mutatja meg az embernek, mennyivel lesznek mások a dolgok, az elmúlás mit ad hozzá az élethez, s mit vesz el belőle.
Öröklét, elmulás, istenség
Rejtélyeit mind ismerem.
Mind, mind együtt van, semmi kétség.
Egyetlen szóban: szerelem.
Tabuk környékén születnek a merész gondolatok. A teremtés, a lét, az elmúlás, a hit és ehhez hasonlók, a tudatunkban észrevétlenül meghúzódó kérdések kemény diók. Beláthatatlan időkig rágódik még rajta az emberiség. Hétköznapi dolgok, olykor ünnepi tálalásban. A magány az igazi ünnep. A meditáció az ész tornaórája.
Egyszóval, édes fiam, az istenek nem teszik a rendet biztosabbá, sem az embereket jobbakká, csak a félelmet és a rettegést növelik a szívünkben. Szabadulj meg az elmúlás félelmétől, amint bölcs emberhez illik, és megszabadulsz az istenektől való rettegéstől is.
Hiszek abban, hogy az embernek van egy magasabb küldetése, amit rábíztak. Értéknek azt tartom, ami ebből a világból olyan dolgot tud felmutatni, amely a bármikor érkező elmúlás pillanatával együtt nem enyészik el. Hiszem, hogy van, ami túléli az embert, van, ami túléli az írót. És ez nem minden esetben a könyve. Lehet, hogy egy mondata, lehet, hogy egy megérintő sugallata, ami egy másik emberben megfogan.
Én úgy szeretném felosztani a hátralévő napjaimat, hogy minden száz évben fölkeljek a síromból egy napra, és átröpüljek hazám fölött. Mert vágyom ugyan már a pihenésre, de az örökös elmúlás nem lenne olyan kellemetlen, ha apróbb dózisokra osztaná a gondviselés. Egyszerre megsemmisülni borzadályos, részletekben ellenben mulatságos lenne.
A cipőkön kívül John Rainbirdöt csak két dolog érdekelte. Az egyik a halál volt. Saját halála, persze; hisz húsz éve, ha nem régebben, készült már az elkerülhetetlenre. A halál volt a mestersége, az egyetlen olyan mesterség, amelyben kitűnt. Ahogy idősödött, mindjobban foglalkoztatta, ahogy a festőt is mindinkább foglalkoztatja a fény természete és minősége, s ahogy az író tapint rá a karakterek és a részletek lényegére, mint vak a Braille-írás betűire. Legjobban maga az elmúlás, a lélek eltávozásának pillanata izgatta... Az elszakadás az emberi testtől s mindattól, amit az emberek életként emlegetnek – az átolvadás valami másba. Milyen érzés tudni, hogy az embernek mennie kell? Vajon úgy érzi, álom az egész, amelyből felébredhet? Ott vár-e valahol a keresztény ördög a vasvillájával, hogy átdöfje vele a sikoltozó lelket, s úgy cipelje a pokolba, mint egy kebabpálcikára tűzött húsdarabot? Van-e az elmúlásban öröm? Tudja-e az ember, hogy ez már a halál? Mit látnak vajon egy haldokló szemei?
Úgy élj, hogy visszanézhess. Ne haraggal, hanem örömmel forgathasd át emlékeidet, visszafelé. Nehogy sajnálkoznod kelljen... Okosan élj. De főleg: szépen. Gazdagon, ne a szó anyagi értelmében, hanem szellemeikben. Ahogy a vonuló vadak hagynak nyomot maguk után, úgy hagyj te is. Hogy rád találjanak, ha keresnek. Hogy rád találhasson, aki keres. Hogy ne felejtsék el a vonulásodat. Jeleket hagyj a világban, téged jelzőket. Gondolatokat, amelyek rád mutatnak. Emlékeket, bármilyen, csak markáns legyen... akkor jól éltél. Akkor éltél helyesen. Úgy élj, olyan megfontoltan, okosan és szépen, hogy még az elmúlás fájdalmát is eltakarja a jóleső emlékek felizzó melege. Úgy élj!
Két dolog létezik, (...) ami egyet alkot: a valóság és az árnyéka, a fény és a sötétség. Az egyensúly két oldala. Az élet a halálból keletkezik, és a halál az élet következménye. Mivel kiengesztelhetetlenül ellenségesek, folytonosan viaskodnak egymással: ők szülik egymást folyvást és folyvást. És velük együtt születik újjá minden: az almafák virága és a csillagok fénye. Az életben rejtőzködik a halál. A halál magában rejti az újjászületést. Mit ér akkor az élet halál nélkül? A változatlan, örökké tartó, végtelen élet? Mi az, ha nem maga a halál? Az elmúlás, az újjászületés nélkül!
Van bennem egy szeizmográf. Régóta van. Én megítéltem tizennyolc évesen is, hogy mi a szerelem. Mindig tudtam, hogy nekem ki a fontos. (...) Ugyanakkor azonban az elmúlás legapróbb jelét is tudtam érzékelni, azt, amikor már nem lettem idegbeteg attól, hogy jé, ennek nyolcra itt kellett volna lennie, és most fél kilenc van! (No nem baj, legalább kiolvasom az újságot.) Ha így reagáltam, akkor tudtam, hogy meghalt a szerelem.
A nagy szerelemnek tulajdonképpen sosem volna szabad elmúlnia. És ha mégis, akkor legalább az elmúlás fájdalmának kellene örökké tartania.
A kezdet hordozza az ígéretet,
De az elmúlás mondja az ítéletet.
Főnixként hamvadból ébredhet fel,
De újjászületned a belsődben kell.
A romnak van szépsége. Tetőtlen falak, merész oszlopok, düledék kövek, mohos üregek, egykori ajtók és ablakok óriás nyílásai, vihar süvöltése a nyílásokon, forgószél tánca a falromok között, vércsebagoly a falak odúiban, vadvirágok hervadt bokrai az ormokon. Mindenütt az elmúlás, és mégis élet mindenütt. Emlékek a múltról, szájról szájra szálló hagyományok az embereknél, képzelet és andalgó érzések széppé teszik a puszta várat.
Az örök keletkezés és elmúlás törvénye ez. Az új mindig a régi helyébe lép, és gondoskodik arról, hogy az élet stafétáját nemzedékről nemzedékre továbbadják.