Victor Hugo

Victor Hugo idézetei a magányról

(7 idézet)

1802. február 26. — 1885. május 22.
francia költő, regény- és drámaíró

Figyelés

Könyvek

Amíg kettesben él az ember, elviselhető a lét. A magányos úgy érzi, nem bírja tovább vonszolni. Le is mond róla. Ez a kétségbeesés első állomása. Később az ember megérti, hogy a kötelességteljesítés nem más, mint beletörődések sorozata. Az ember szembenéz a halállal, szembenéz az élettel, aztán beletörődik. De vér fakad a beletörődésből.

Az önmagába visszahúzódó szív nem tudja kiönteni érzelmeit, tehát gyötrődik; nincs módja kitárulni, tehát bezárkózik önmagába. Ebből látomások sarjadnak, föltevések, találgatások, bimbózó regények, sóvárgott kalandok, képzeletbeli légvárak, olyan épületek, amelyek mindenestül a lélek mély sötétségében épülnek fel, komor és titokzatos lakások, ahová azonnal betelepszenek a szenvedélyek.

A természet felkarolta, ahogy minden roncsot felkarol. Magányát megvigasztalta, ahogy minden magányt megvigasztal. A természet minden elhagyatottnak segítségére siet. Ahol minden hiányzik, ott egészen odaadja magát. Virággal futtat be minden omladékot. Repkénnyel köti össze a köveket és szerelemmel az embereket.

Fénye felé ki-ki egymaga megy az éjben.

Egyedül: ez a szó egyértelmű a halállal.

A magányos ember a vadember csökevénye, akit megtűr a társadalom.

Aki élt már egyedül, tudja, milyen természetes dolog a magánbeszéd. A lenyelt szavak marják az embert. Megkönnyebbülünk, ha kikiálthatjuk kínunkat. Aki egyedül hangosan beszél, mintegy a bennünk lakó Istennel társalog.

Rendben

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k alkalmazását. Több információ