Victor Hugo

Victor Hugo emberismerettel kapcsolatos idézetei

(23 idézet)

1802. február 26. — 1885. május 22.
francia költő, regény- és drámaíró

Figyelés

Könyvek

Nem kísértet ő, hanem ember. (...) Érző hús és ideg. Agya van és gondolkozik, szíve van és szeret; lelke van és remél. Hisz egész bűne az volt, hogy túl sokat remélt.

Aki fejjel magasodik százada fölé és minden ízében maga a haladás, azt már nem bírálják: gyűlölik.

Minden jó tulajdonság valami fogyatkozásba fajzik; a takarékos közel van a fösvényhez, a bőkezű a pazarlóval rokon, a derék majdnem párja a hencegőnek; a nagyon jámborban van már egy kis szenteskedés; éppen annyi bűn van az erényben, mint amennyi lyuk Diogenes köpenyén.

Úgy látszik, törvény és természet parancsa, hogy az ember önfeledten rohanjon megtalált élete, boldogsága, szerelme felé. Igen, ha nem reszketünk az izgalomtól. Mert az, aki meggyötörve és felőrölve kerül ki a csapások kegyetlen sorozatából, az még boldogságában is kétkedik, mérlegel, óvatos. Attól tart, vajon nem rontja-e meg átkával azt, akit szeret. Mintha sorsa fertőzne. S csak óvatosan közeledik az örömhöz. Újra feltárul a paradicsom kapuja. De mielőtt belépne, megáll és figyel.

Minden lávák közül, amiket az emberi száj krátere okádni képes, a jókedv a legpusztítóbb hatású. Semmiféle tömeg nem tud ellenállni annak a csábításnak, hogy vidáman kövessen el gonosz dolgot. Nemcsak vérpadokon végeznek ki. S valahányszor egybegyűlnek az emberek, mindig akad közöttük egy mindenre kész hóhér, a gúny. Nincs ahhoz hasonló büntetés, mintha valakit kinevetnek.

Minél kevésbé értünk valakit, annál többet adunk a szavára.

A meglepett ember végigtapogatja a tárgyakat, vajon valódiak-e, s aztán saját magát, hogy igazán ő-e az?

A kisemberek félelme az összemorzsolódás. A tömegben élő mindig attól reszket, hogy valakinek a lába elé kerül. (...) A nyugtalanság állapotát kitűnően fejezik ki e szavak: majd elválik. (...) Az ember nem nyugszik meg a váratlan helyzetben. Lesi a lehetséges következményeket. Kissé ügyel az ember: vár valamit. Hogy mit? Nem tudja. Kit? Majd elválik.

Hallgatott. Ez a nagy megdöbbenések ösztöne, sokkal jobban védekeznek, mintsem hinnénk. Aki hallgat, az mindenre elkészült. Hisz egy kicsúszott szó belekerülhet az események szerkezetébe, s ki tudja, milyen kerekek alá sodorhat.

Nincs képmutatóbb mondás, mint ha az ember így biztatja magát: tudni akarom, mihez tartsam magam. Alapjában véve egyáltalán nem akarjuk tudni. Félünk tőle. A félelemhez hozzájárul valami homályos törekvés, hogy csak minél később tudjuk meg a valót. Ezt nem valljuk be magunknak, de szívesen visszafordulnánk, s ha nagyon előreszaladtunk, szemrehányásokat teszünk magunknak.

Némelykor bizonytalanság tölti be lelkünket, és éjjeli sétákra, bolyongásra csábít a csillagok fényében. A fiatalság folyton valami csodára vár. Ezért bolyong éjszaka szívesen, cél nélkül.

A XV. század régi térképein láthatunk széles, formátlan, üres területeket, amelyekre ez a három szó van festve: Hic sunt leones. Az emberben is vannak ily komor területek. Szenvedélyek bujkálnak és nyögnek bennünk valahol, s lelkünk sötét foltjairól is el lehet mondani: itt oroszlánok tanyáznak.

Könnyű a törpének, ha magasabb akar lenni az óriásnál, csak üljön a vállára. Ám az a különös, hogy az óriás engedi, s az a nevetséges, hogy még csodálja is a törpe nagyságát. Ó, emberi együgyűség!

A kevélységet mindig nyomon követi a romlás és a szégyen.

A szigor csak eldurvítja a lelkeket.

Rendben

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k alkalmazását. Több információ