Végh György |
Ugyan mi a fenének él akkor kétmilliárd ember a földön, ha én ilyen szerencsétlenül egyedül vagyok, roppant sorvasztó magányomban?
Ölj meg, ha már ölelni nincs karod:
öld minden ízem és sejtem külön meg -
és szórd bitangul szerte-szét, nehogy még
halottaimban is akarjalak.
Félsz tőlem, mert beléd ivódtam:
a szád: a szám, kezed: kezem -
és érzed, percről percre jobban:
benned, ha sírsz, én könnyezem.
Ó, hasztalan dobbant a lábad,
s hiába morcolod szemed -
eszed úgyis hiába lázad:
örökre megsebeztelek.
Ha lelkem olykor kóbor kiskutya,
ne kösd meg láncra, hagyd csak kóborolni,
meglásd, magától sompolyog haza,
nem kell örv hozzá s más effajta holmi,
bundácskáját nem kell ám elporolni,
csak hagyni kell, sorvassza bú s hideg:
eszébe jut akkor majd jó kezed,
mely hajdanán oly sokszor elbecézte
s farkát csóválva visszaténfereg
úrnője ringó-ringató ölébe.
Nem oldhat ki belőlem senki sem -
csak üldögélek, nők mellett, riadtan
és ajkukról a te szavad lesem:
téged kereslek minden mozdulatban,
minden percem, csókom megmérgezed -
mennyit átkozlak még, hogy rád akadtam
s velem így megszoktattad mérgedet!
Ha most nem kellek, messzi-messzi évek
sejlő sorával mért kecsegtetsz engem -
ha nem szeretsz, mért tartsa hát az élet
melletted annyi évig még szerelmem -
most még tán könnyen elfelejtenélek;
erőt később ki ád, hogy elviseljem
kínzó nem-létedet? Felelj nekem!
Tegnap te voltál nékem még a minden:
mélységeket rejtő nagy óceán -
elült a szél, vihar se gyúl szivemben,
s maholnap már csak emlék vagy talán.
Emlék: szállongó füst a gyilkos őszben,
szivárvány gyűrűző hulláma tán -
ki néha felragyogsz szelíd tüzeddel
csodás szerelmek boldog hajnalán.
Kék már az ősz, akár a szilva hamva
Maradj velem ne hagyj ne hagyj magamra
Maholnap itt a hó a dér a harmat
Szeress nagyon kívánlak és akarlak
Még csillag nincs az este fénytelen
Tenélküled minden reménytelen.
Lásd be, hogy hibáztál; felnőttél, elfelejtettél játszani. Ezért nem vagy boldog, nem a gond miatt: a gyermekeknek is vannak gondjai. Lásd: én gyermek maradtam, hosszúnadrágos kamasz, éretlen suhanc, akin megbotránkoznak a felnőttek, ha a szemükbe vágja az igazat - csak a gyermek mondhatja meg az igazat és némelyik költő -, kamasz vagyok és az is maradok még negyvenévesen, őszülő halántékkal is, ha élek; a szenvedés, a kudarc nem törhet meg, ártatlan leszek akkor is. Lásd be: nem a társadalomban, ebben vagy abban az emberben van a hiba, hanem benned, egyedül benned, mert elfelejtettél játszani.
A játék az, mi minket egybefűz:
érzéseinknek is rugalma van -
és még a bánatunk is oly derűs,
hogy egymástól eltűrjük boldogan.
Mi már tudjuk: míly jó a szenvedés
s hogy szenvedni olykor nem is nehéz.
Hát nem marad meg soha semmilyen kapcsolat? Olyan meghittnek, olyan zavartalannak, amilyennek kezdetben látszott? Nem állhat fent soha semmilyen helyzet sokáig? Hirtelen szúrni kezdett a szívem, éles és metsző fájdalommal, kimondhatatlan nosztalgiával csak az imént eltűnt pillanat után is.
Elmúlt mint száz pillanat,
S tudjuk mégis, hogy múlhatatlan,
mert szívek őrzik, nem szavak.