Varró Dániel

Varró Dániel

költő és műfordító
1977. szeptember 11. —

Szerző figyelése

Varró Dániel könyvei

De mit vesződöm én tevéled, édes, annyit?
A stressz, a félsz, a hiszti, a nyűgök, macerák...
Mind többször már a gond szívünkben ablakot nyit,
s a szó gégénkbe hátrál, akár egy pici rák.

Dacolnék érted kisgyerek gyanánt,
peregne rólam minden intelem,
köhögnék érted, szívnék rossz dohányt,
vacognék érted éjjel ingtelen.

Miért hord mindig minden férfi maszkot?
A pillanat miért mindig elszalasztott?
Miért vágja minden férfi át a nőket,
És miért várjuk mégis újra vissza őket?
Ha visszajön, aztán újra lelép,
Ha az összes utolsó, gyáva, szemét,
Miért rezegteti meg úgy a szívünket,
Mint üvegben a málnazselét?
Miért kérdezzük, miután tovatűntek:
Látlak-e még? Látlak-e még?

Nem is téged szeretlek, hanem talán csak ezt itt,
az archetipikus, benned lakó izét,
a minekmondjam, ezt a női entitást,
és nem tudok utánad szeretni senki mást.

1 gondolat bánt engemet
kigomboljam az ingemet?
Csupán ha gomb lesz 2 szemed
az én szemem pedig mit lát a luk
s magamra gombolhatlak általuk.

Elhagylak, s lépteim megint mögéd szegődnek.
Mert nem szerettem én még senkit így előtted,
és nem tudok utánad szeretni senki mást.

Bolond idő, esős-napos tavasz,
kertben, gomblukban kis, szines virágok,
az Április egy szerelmes kamasz,
telisóhajtja széllel a világot.

Magamhoz kéne húzni mit kezem bohón elengedett
mint sós cukrot hányás után úgy nyalni föl szerelmedet
kómába nélküled a vak szájtáti semmibe hullok
mert nem szerettem én még senkit így előtted ennyire.

Vannak ezek - a pillanatok, amiket az emlékezet - később óhatatlanul
kirostál, - mikor áll az ember mondjuk a pirosnál - egy kocsival, tehát ezen
belül - még pontosabban ül, - egész pontosan az anyósülésen - ül ez az ember,
és nem - a volánnál, ami eleve rossz már, - és a fejében mindenféle gondolat
motoszkál, - hogy például mi volna, ha az idő megnyílna néha résnyire, - és
ezen a résen ilyenkor más pillanatokba lehetne nézni be, - ahogy fényképeket
szoktunk nézegetni, csak - itt az ember azt mondaná: nicsak! - Ekképpen -
kiáltana föl az ember, hogy nicsak, hát ki ez a lány ezen a képen? - Vajon nem
ismerem még, vagy (istenem!) - lehet, hogy ismerem? - Csak ennyire másféle
frizurát - hordott itt három évvel ezután? - Szóval ugyanolyan könnyen, -
ahogy az ember előrelapoz egy könyvben, - hogy megtudja, húsz oldallal
később mi lesz a gikszer - ipszilonnal vagy iksszel, - úgy csapnánk föl a jövő
fényképalbumát, - és az ember olyasmit látna néha, amivel nem is kalkulált.

Pedig, ha úgy veszem, kedves se vagy, se szép,
de bájkörödbe léptem, s nincs többet onnan exit.

Hogy mondjam el milyen nagyon szeretlek én ha bakker
nem áll rendelkezésre csak 160 karakter.

Hogy a sok pusziból mi lett.
Hogy van-e közös mibenlétünk.
Hogy véletlenül vagy direkt
van az, ha egy ütemre lépünk.

És ó, azoknak a szemeknek a barnasága,
amitől az ember kapható lesz minden marhaságra...

Nem sírok, édes, csak így választom ki a szervezetembe a pereccel bekerülő szükségesnél nagyobb mennyiségű sót.

Elég idült idill ez, még hogyha idill is.
A szíved az enyémmel nem kompatibilis.
Bőrünkből szikra pattan, ha megfogod kezem.
Nem illünk össze, drága, mit szépítsünk ezen.