Várnai Zseni

(26 idézet)

1890. május 25. — 1981. október 16.
magyar költő

Figyelés

Könyvek

Ha egyszerre csak, mint egy ábrát,
letörölné a fekete táblát
az Alkotó
művészkeze
s valami újat kezdene,
(...)
békegalambot festene
a táblára, de úgy, hogy többé
ne legyen kéz, mely letörölné...
s békesség lenne mindörökké!

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

Ki tegnap voltam, sírba szállt Veled,
Ma más vagyok, megroppant keserű,
Céltalan asszony, könnyázott szemű.

Titokzatos burokban élsz,
akár a lepke télen át,
amit belőled láthatok,
gubóba szőtt külső ruhád.

Mert messze vagy, mert messze vagy,
olthatatlan a szomjúságom,
hangodat, hogyha hallanám,
nem lenne több szomorúságom,
hogyha látnám szép arcodat,
le nem venném a szemem róla,
s titkon néznélek éjjel is,
álmodban, amikor nem tudsz róla.

Tudhatjuk-e, mit érlel számunkra a holnap? Mi közeledik felénk, amely lesújthat ránk, vagy magasba emelhet bennünket, mit tudhatunk a jövőről, mikor az egész mai életünk egy szakadatlan, nagy bizonytalanság.

16

A jó barátok messze elkerülnek,
olyanok ők, mint legtöbb jó barát,
napraforgók, a nap felé mosolygók,
s búval-teltnek mondnak jójszakát.

Én nem tudok semmi merészet,
az én hadakozásom csak ennyi,
akárha egy Óceán medrét
üresre akarnám kimerni.

Az élet arca nem mindig nevet,
bús könnyek szántják sokszor, és a múlt
gyötörni jár még, az ég is borult,
ha visszapillant rája néhanap.

Én nem tudom, ki győz e viadalban,
hogy győztes-e, ki fent áll a magasban,
s hogy elbukott-e mind, ki lent a mélyben,
sárban taposva nyög nagy szenvedésben,
és nem tudom, kit illet a gyalázat,
gyalázatos-e, akit meggyaláztak,
avagy a kéz az, amely fojtogat?
Lázongó szívvel hordom sorsomat!

Homlokod mögül el, messze űzöd
emlékeid mardosó méhraját,
ne szúrjanak, s ne csordítsák a könnyek
keserű, sós, mardosó harmatát.

Én úgy igyekszem megnyugodni:
már a szívem se mer dobogni,
lélegzetem is visszafojtom,
és ami fáj: én ki nem mondom,
csitítom magam, hogy ne sírjak,
hogy semmi szomorút ne írjak:
maradjon meg a néma bánat,
ott bent a szívben, önmagának!

Az emlékezés akár az álom: átkölti a dolgokat, fölnagyítja, kiszínezi, eltorzítja életünk eseményeit, vagy tündéri széppé varázsolja őket. Föltámasztja a holtakat, megöli az élőket, agyunknak valamely rejtélyes rekeszéből elővarázsol elfelejtett arcokat, érzéseket. Hangokat hallunk: zenét, dallamot, szavakat, soha el nem mondott vallomásokat, és sokszor feledteti velünk azt, ami valóban megtörtént.

Minden kis elszállott percet bánok,
amelyben nem fogtalak átkarolva.

Csak ami könnyű, játszi vagy hazug,
Gyors röpkeszárnyú szóra az talál,
A nagy érzés néma, mint a halál,
És súlyos, mint a rög, mely ránkborul.

Rendben

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k alkalmazását. Több információ