Tóth Krisztina

Tóth Krisztina

1967. december 5. —
magyar költő, író, műfordító

Figyelés

Könyvek

Ahogy a családban a hetedik,
gyanútlan nemzedék világra hozza
az oroszlánarcú, foltos csecsemőt,
ahogy a frissen festett házfalon
mégiscsak átüt az obszcén graffiti,
ahogy háztűznéző alatt előjön
a kisházból a húgy- és szarszagú,
félbolond nagymama, és a levesbe nyúl,
ahogy a fásult majomarcból kinéz
az idegen testbe élethosszig bezárt
makacs, legyőzhetetlen értelem,
úgy villan cinkosan rád egy-egy pillanatra
barátaid arcából a halál.

Minden máskor és másképpen jön el, mint
azt az ember valamikor remélte,
vagy el se jön.

Jaj, régi telek, hová lettetek?
És barátaim, kik hóvá lettetek,
és széllé már, fütyülve dátumokra:
visszaemlékszem hangotokra.

Halott nevek a mobilomban,
egyre többen: már hallhatatlanok,
de a jegyzékben számuk ott van,
ameddig én még itt vagyok.

Az élet nem jön rendbe, mert nem olyan, mint a csöpögő csap,
hogy kiszáll a szerelő, zseblámpával aláhajol, és megcsinálja.
Hogyha sokáig nem vagy itt, észrevétlenül elfolyik csak:
lejön a kóc, a szigszalag, és minden rohad a kő alatt, hiába.

Húzni az időt nem olyan egyszerű.
Évek telnek, míg megtanulod, hogy kell
becserkészni és mögéje kerülni.
Húzom az időt, át az életem
árnyas rengetegén: a lába összekötve,
húzom magam után, elejtve vonszolom,
mint egy szánkót, a holt időt.
Kérdezik: mi az a zsinór ott a képen?
Mi van a kötél végén, ami túllóg
a láthatón? Semmi, válaszolom,
és néha azt is megkérdik, ki az, aki húzza.
Az én vagyok, felelem ilyenkor,
én vagyok öregen.

Nem tudom, hogy én neked ki voltam,
de önmagamra úgy tekintek, mint aki
mellőled emlékbe itt maradt.

Minden mostból mindig lesz egy aztán.

Hogy ne jöjjön szembe, többé az eszembe ne jusson már,
Tekints rám, istenem, ne kövessen engem az a szempár.
Nehéz évek voltak, nehezen is múltak, őszül hajam,
Adj már csendességet, leljem meg békémet, ugyan ha van.

Minden szó hangjegy, és a vers
létünk dalához néma partitúra.

Mindig utólag
tudni biztosan, mi lett volna a jó,
mintha ismeretlen városban távolodna
az ember egyre saját lelkétől, összehajtott
térképpel, nyakában színes sállal.

Ne volna ez a kérdezz-felelek,
Most is, ahogy a buszra várok.
Beszélget veled valaki bennem,
mikor én hallgatni kívánok.

Egyszerűen csak fáraszt az idő,
hogy rajta kívül töltök éveket.
Tőlem már nem, csak belőlem telik.

Ha minden mindennel összefügg, ha a világ végtelen számú különböző rajzolata mégis csak egymásra kopírozható, és a sok vonal egyetlen, legvégül értelmezhetetlen ábrává áll össze, akkor minek külön-külön bogozni, ujjunkkal követni mindet?

A férfi még soha nem élt át olyasmit, mint az utóbbi évben, és az volt a szédítő érzése, hogy huszonöt éven át összekeverte a szerelmet az egymásrautaltsággal.

A sötétből csak a sötétbe lehetett átlépni, sötétséghez szokott szemem el se bírt volna másféle fényviszonyokat.

Rendben

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k alkalmazását. Több információ