Tóth Krisztina

Tóth Krisztina

magyar költő, író, műfordító
1967. december 5. —

Szerző figyelése

Tóth Krisztina könyvei

Ha minden mindennel összefügg, ha a világ végtelen számú különböző rajzolata mégis csak egymásra kopírozható, és a sok vonal egyetlen, legvégül értelmezhetetlen ábrává áll össze, akkor minek külön-külön bogozni, ujjunkkal követni mindet?

A férfi még soha nem élt át olyasmit, mint az utóbbi évben, és az volt a szédítő érzése, hogy huszonöt éven át összekeverte a szerelmet az egymásrautaltsággal.

A sötétből csak a sötétbe lehetett átlépni, sötétséghez szokott szemem el se bírt volna másféle fényviszonyokat.

Szerettük egymást, az nem múlt el. Úgy rémlik, egy ideig haragudtam is, dühös voltam rá. (...) Én sem adtam semmi jelet, csak bámultam folyton. Ez volt a mi játékunk: hallgatás, nézés, távolodás.

Az ember mindig úgy toporog a [telefon]fülke előtt, mintha pisilnie kellene és vécére várna, aztán odabent rádöbben, hogy hoppá, átlátszóak a falak. Mindenki látja őt, és persze hallja is, és mégis, áll ott a forró hasábban, kizárva az időből, és megkönnyebbülten elkezdi kiereszteni magából a mondatokat.

Két éve úgy járkálok ebben az átkozott városban, hogy mindenen átvilágít egy kék szempár. Mint amikor az ember sokáig néz a napba, és utána mindenütt ott látja azt a kápráztató, színes kis foltot. Hát ilyen nekem ez a tekintet, nem tudom nem látni.

Lehetnék ember, nő, anya: de csak egy sebhelyektől lyuggatott tok vagyok. A sebek ajtókat nyitnak a testen, mindig kiszökik rajtuk egy kis lélek, alig maradt belül valami.

Arra készülök, hogy elhagyjam magam. Annyi mindent elhagytam már az életben, az nem lehet, hogy éppen magamat ne legyek képes elhagyni.

Biztosan ismered ezt a zsigeri nyugtalanságot: amikor az ember tudja, hogy a másik ott van a közelében. Egy ember, akit jóformán nem is ismerek. Hát nem hülyeség?

Legjobb volna nem is álmodni, teljes feketeségben haladni puhán, aztán találomra, ébresztőóra nélkül kiérni a reggeli világosságra.

A sirály nagyon okos. Gyanakvó és okos, mint a varjú. Ezért olyan nehéz fényképezni - meg gyűrűzni is. A legtöbb fotón oldalról látható, vagy repülés közben: szemből szinte soha. Ha belenéz az objektívba, rögtön felröppen, nem viseli el. Olyan az neki, mintha egy nagy szem szegeződne rá.

A menhelyi kutyák mind idegbetegek, mindnek van valami lelki baja. Az egyik behúzott farokkal menekül, a másik meg a gazdájára támad. Vagy elszökdösik.

Egy elbeszélés nem dobálózhat felelőtlenül az erőltetett hasonlatokkal, pláne nem az emberi fejekkel.

Utólag, a világ túlfelén egy franciaágyon üldögélve hirtelen megértem, hogy miért beszélt becserélhetőségről, miért hitte, hogy az ő személye tulajdonképpen elszemélytelenít, hogy akitől mindent akarnak, az végül semmit nem képes adni, mert nem tudhatja többé, tényleg ő tükröződik-e egy másik lélek örvénylő felszínén.

Azt, hogy mi volt a nagyobb rossz, mindig csak utólag lehet látni. Sose tudni, mi a jó. Az, amiben meg lehet nyugodni. Megnyugodni meg csak akkor lehet, ha az ember azt mondja: így döntöttem, mert akkor, ott, az volt a jó.