Szalai Vivien

(101 idézet)

1982. augusztus 17. —
magyar újságíró és író

Figyelés

Könyvek

A védtelennel szembeni agressziót saját belső bizonytalansága, félelme táplálja.

Amikor azt hisszük, vége az életünknek, akkor jövünk rá, hogy amiért végig küzdöttünk, tulajdonképpen mit sem ér.

Egyszerre voltam túl sok és túl kevés a férfinak, aki a minden és egy nagy senki volt egyszerre.

Azt mondják, az ember életében csupán egy "igazi" szerelem van. Szerintem viszont ez nem igaz. Legalább négy van. Először beleszeretünk a barátunkba, hogy megtanuljuk, milyen finom is a határvonal a barátság és a férfi-nő kapcsolat között. Aztán beleszeretünk az ellenségünkbe, hogy rájöjjünk, az ellentétek csupán vonzzák egymást, de élni nem tudnak együtt. Aztán beleszeretünk a tökéletesbe, hogy egy életre megtanuljuk: nem létezik tökéletes. S csak ezután leszünk boldogok valakivel, akit már címkék nélkül leszünk képesek szeretni. Csak úgy, önmagáért.

A szerelemben mindig van egy nagy adag fájdalom, és annak lehetősége, hogy valaki sérülni fog. A nők mindig azzal rontják el, hogy túlságosan hamar elkezdenek tervezni, azt hiszik, ha görcsölnek és mindenáron belekapaszkodnak a férfiakba, akkor majd mellettük marad. Elég sok férfi mocskos dolgát tudom, hogy azt mondhassam, hatalmasat tévednek. Megijednek a beléjük kapaszkodó nőktől. Félnek tőlük. Elmenekülnek. Abban a pillanatban, amikor egy nő elkezd túlságosan ragaszkodni bizonyos dolgokhoz, emberekhez, pénzhez... elszúr mindent! Az élet azt a nehéz feladatot állítja elénk, hogy mindent becsüljünk meg, és ne ragaszkodjunk túlzottan semmihez sem!

A boldogság nem függ a holnaptól, a tegnaptól, s nem függ anyagi javaktól, karriertől sem. S nem függ egy másik embertől sem. Csakis magunktól függ. Magunkban kell először megtalálni, hogy aztán tudjunk belőle másnak is adni. Önzetlenül, csupán a jó szándék által vezérelve. Mert erről kell szólnia az életnek.

Te mindent megtettél, de... egyvalamit mégsem. Egyetlen régi vágyamat nem tudtad, vagy nem akartad teljesíteni. Sosem mondtad őszintén azt, hogy szeretsz engem. Te azt hiszed, igen, de nem, nem és nem! Nem elég hangosan! Nem elég erővel. Nem elég őszintén... úgy, hogy az én beteg lelkem gyógyuljon általa. Nem mondtad nekem, Apa. Nem mondtad... és félek attól, hogy talán már sosem fogod... beszélgetünk, de igazán mégsem. Pedig nagy szükségem lenne, lett volna rád.

Azt mondják, a sors az, ami két embert elválaszt. Szerintem nem. Embert csak ember hagyhat el. Embert csak ember taszíthat el magától, és vághat át. A sorsnak kisebb a szerepe. Azt mondják, vannak kavicsok, amikben megbotlik az ember, meg sziklák is, amiket meg kell mászni, de hát az élet ilyen. Az élet valóban ilyen, undorodom is néha tőle.

Az első pofon után elkezd pusztulni a kapcsolat. Utána már semmi sem lesz ugyanolyan, mint előtte volt. A férfinak lehet, hogy csak egy pofon, de a nőnek az egész élete. Egy illúzió elvesztése. Örökre. Mert egy pofon után a nő mindig félni fog, ha a férfi felemeli a kezét. Még akkor is, ha azzal esetleg épp simogatni akart, nem pedig fájdalmat okozni.

Megfigyeltem, hogy a lelki sérülés százszor jobban fáj, mint a fizikai. Én például rengeteg sérülést hordozok magamban, és nagyon nehezen viselem őket. Nem tudom elviselni, ha hűtlenek hozzám, nem tudom elviselni az érzelmi zsarolásokat, a veszteségeket egy kapcsolatban. Ez az oka, hogy már nem tervezek semmit, nincs jövőképem, nincsenek álmaim, a boldog jövő elérhetetlen távolságban van.

A nők kétségbeesetten próbálkoznak építkezni a romokon, próbálják rendbe hozni a kisiklott, egyre boldogtalanabbá váló kapcsolatot. Hiszen kislány korukban a nők is sok mindent megtanulnak magukról és az emberi kapcsolatokról. Úgy nevelik őket, hogy elhiggyék: a legfőbb, esetleg egyetlen céljuk a nagy Ő-re várni, majd jó feleséggé és anyává válni, és megfelelni mások elvárásainak. A női szerepmodellek értelmében feladatuk boldoggá tenni a férjüket, családjukat, és ha valami miatt megromlik a kapcsolat, az ő dolguk, hogy megpróbálják rendbe hozni.

Valahogy ez mindig így van... mindig a rossz dolgok hagynak mélyebb nyomot az emberben, a sérülések örökké tátonganak. A jó nem okoz sérülést, maradandó nyomot, ezért is tompul az érzése. A jó mindig elmúlik... mintha sosem lett volna.

Annyira más a nők és a férfiak szeretete, szerelme, értékítélete! Míg a férfi szerelme mindig a szórakozásról és a pénzről szól, s ezáltal önző, addig a nőé mindig az önfeláldozásról, mert szinte mindig szenved. Persze ezzel sincs baj. Lehet szenvedni, csak az a kérdés, hogy tényleg megéri-e. Én sosem éreztem azt, hogy képes vagyok a saját életemet feláldozni egy olyan kapcsolatért, amiben rosszul érzem magam, vagy nem működik, vagy nem kapom meg azt, amire vágyom.

Az a baj, hogy a házas férfival kezdő nők többsége kétségbeesetten akar hinni abban, hogy majd ő lesz a kivétel, aki miatt elválik a szeretője. Kétségbeesetten ragaszkodik ehhez, hiszen már látott erre példát. Csak azt felejti el, hogy minden elvált nős férfira jut egy másik nős férfi, aki viszont nem hagyta el a családját, hiába hitegette hosszú-hosszú éveken keresztül a szeretőjét.

Az apáknak, és persze mindkét szülőnek fogalma sincs arról, mekkora a felelőssége. Boldoggá, kiegyensúlyozottá, de könnyen pokollá is tehetik a gyerekük életét.

Rendben

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k alkalmazását. Több információ