IdőKedvenc Susan Sontagamerikai író és filmrendező |
Egy fotó megfellebbezhetetlen bizonyítéka annak, hogy egy bizonyos dolog megtörtént. A kép torzíthat; mégis mindig megmarad a föltevés, hogy létezik vagy létezett valami olyasmi, ami a képen látható.
Ha az esemény véget ér, a kép mindig megmarad, és olyan halhatatlansággal (és jelentőséggel) ruházza fel témáját, amilyen máskülönben sosem sose jutott volna osztályrészéül.
Aki fényképez, azt úgy érdeklik a dolgok, amint vannak, változatlan status quó-jukban (legalábbis addig, amíg meg nem születik a ,"jó" kép), más szóval: a fényképész cinkosságba kerül mindazzal, ami érdekessé, fotózásra érdemessé teszi a témát - még ha ez az érdekesség egy másik ember szenvedése vagy balszerencséje is.
Embereket fényképezni annyi, mint erőszakot követni el ellenük, hiszen a fényképész úgy látja őket, ahogy ők sose látják önmagukat, s olyasmit tud meg róluk, amit ők maguk nem tudhatnak; a fénykép az embert tárggyá minősíti át, s ez a tárgy jelképesen birtokba vehető.
A csúf vagy a torz is lehet megindító, mert felmagasztosítja az a tény, hogy a fotós figyelemre méltatta. A szép is lehet elszomorító, ha megöregedett, tönkrement, vagy megsemmisült. Minden fénykép egy-egy memento mori.
Fényképezni annyi, mint részesévé válni valaki (vagy valami) halandóságának, sebezhetőségének, változékonyságának. Minden fénykép - éppen, mert kihasítja és megdermeszti a pillanatot - az idő mindent fölemésztő kérlelhetetlenségéről tanúskodik.
Az idő végül a legtöbb fotót a művészet rangjára emeli - még a legamatőrebb felvételeket is.
A betegség az élet sötét oldala, a kínosabbik; a terhesebb állampolgárság. Ugyanis minden ember kettős állampolgársággal születik, egyaránt polgára az egészség és a betegség birodalmának. Bár mindannyian szívesebben használjuk az egészség útlevelét, előbb-utóbb valamennyien rákényszerülünk, ha rövid időre is, de átlépjünk a másik királyság állampolgárának szerepébe.