Simone Weil

Csak két szeg elég átható ahhoz, hogy lelkünkbe hatoljon: a szerencsétlenség és a szépség.

A szeretet nem vigasz - a szeretet fény.

Ahogy jótettünkben az a rossz, amit számon tartunk, úgy bűneinkben az a jó, amit tudatosan megszenvedünk belőle.

Amennyire riasztó a szerencsétlenség látványa, oly egyeduralkodóan szép annak igazi művészi kifejezése.

A szenvedés bölccsé tesz.

Minden tudás forrása a szenvedés.

A szépség a véletlennek és a jónak egymásra találása.

Lehetetlen megbocsátani annak, aki rosszat tett nekünk, ha ez a rossz lealacsonyít. Arra kell gondolnunk, hogy nem alacsonyított le, hanem fölfedte valóságos helyünket.

A szép magában foglalja a pillanatnyi lét és az örökkévalóság egységét.

Tisztulni annyi, mint elválasztani egymástól a jót és a kívánságot.

Latrokként tér és idő keresztjére vagyunk verve mi, emberek.

Hibát követ el, aki arra vágyik, hogy megértsék, mielőtt még megfejtette volna önmagát.

Semmivé kell lennünk, hogy igaz helyünkre kerülhessünk mindenben.

Az univerzum, ahol lakunk, amelynek egy parcellája vagyunk, nem más, mint az isteni Szeretet által Isten és Isten közé vetett távolság, distancia.

A kegyelem teljessége egyedül a neki szánt ürességet töltheti meg.