Punnany Massif

2003-ban alakult magyar zenekar

Előadó figyelése

Világomban Vendég Vagyok, Vánszorgó Vándor,
Vak Vezet Világtalant, Vádol és Vámol.
Zarándok Zengi Zavarát Zord Zászlajának,
Zúdítja Zivatarát Zokogó Záporának.
Zsivány Zsandárok Zsonglőrködnek Zsebbe,
Zsenge Zsákmányukat Zsírozzák Zsötemre.

Vége van, nem bírom, elég volt, ennyi.
Nem engedek a búnak, hagyom továbbmenni.
Ha a káosz beszippant, ne vedd fel,
ahogy jött, úgy majd megy, gyerünk lazán, engedd el.

Szeress, amíg nem fojt, míg lüktet a szív,
sose legyél passzív, hogy maradhass masszív.
Ha döntened kell, válassz, ettől leszel teljes.
Utad végén derül ki, hogy melyik csapás helyes.

Aminek mennie kell, menjen. Hidd el, engedd el!
Ne keverd terveid érzelmekvezérelt elvekkel.
Személyek és tárgyak, be nem teljesült vágyak,
gondold végig, neked hány hiányzik, és te hánynak.

Hiszen mások vagyunk, de ez nem gát, ha
nyugalomban, békességben, boldogságban,
emberségben, szeretetben, szegénységben
békén hagyjuk egymást ma.

Legyél szín a szürkületben, ha engedi az aurád,
ha túl szűk a szó rád, ne siettesd az órád.

Minden, ami eddig szabad volt, ma már korlát,
minél inkább felejtenék, annál többet gondolok rád.

A tábortűz lángja meg sebzett vadként űz,
halványul a vágy, ha magányomban mellém ülsz.

Furcsa társ a magány, hogyha van, mit összehoz,
De nincs kivel megossz, nincs kivel vitatkozz.
Ez egy lassú útszakasz, ahol zavaros a tisztás,
A hosszú úton jobb, hogyha van melletted egy társ.

Egymagad a lelkeddel élsz igazán.
Tudod, a sors nagy magány.

Lehetsz tömegben vagy bezárva egy szobában,
Legbelül mindig magány van.

Hisz szeretett úgy, ahogy szeretni fog,
Előttem őrzi öregen is azt a pillanatot,
Amikor egy volt a kettő, a kettő egyér.
Az a szempár, amiben örökkévalóság volt a tekintet,
kit megértettél,
De ahogy én, úgy te is elengedtél.

Most kihűlt ágyamban üres helyed lett a magány,
Illatod idővel odaképzelem, amikor fáj a múlt,
Ami nem változik, bárhogy is alakult.
Legyen ez sorstörténet, vagy életút.
Ha mással látlak, már vissza nem nézek,
Mialatt könnyeket takarok, mik a lelkemben égnek.

Kettesben a világ közepén,
ő és én,
együtt íródó közös regény,
örök remény.
Pokol és menny,
ahogy értékes vagy szenny.
Hiszen e szenvedély
soha el nem múló szerelem.

Most ne beszélj, nem kell szó, van, mi ki nem mondható.
Most ne mesélj, a gondolat ki nem mondható,
Most te tegyél, nincs más, ki lépne helyetted,
Most te legyél egyben a csönded és a lelkiismereted.