Popper Péter

Popper Péter

magyar pszichológus
1933. november 19. — 2010. április 16.

Szerző figyelése

Popper Péter könyvei

Szánom-bánom, de én gyakran elhallgatáspárti vagyok. Volt már szó ilyenekről, hogy ne hallgassunk el semmit, mert saját magunkat tesszük tönkre, megmérgezzük magunkat a hallgatásunkkal, a magunkba fojtott indulatokkal. És a kimondott szavak, a kiélt indulatok nem ölnek néha?

Az igazi összetartozás valószínűleg az élet legnagyobb értéke. És nyilvánvaló, hogy nemcsak szerelmi összetartozásról van szó, hanem barátságról, vagy a nehezen meghatározható "közöm van ehhez az emberhez" érzésről is.

Figyelj csak! Ma van az a nap, amitől tegnap annyira féltél.

Sötétben és hidegben nem lehet élni. Meg kell őriznünk önmagunk és kapcsolataink fényét és melegét. A kapcsolatok fő anyaga a törődés.

Nem kötelességünk, hogy mindig szórakoztassunk másokat. Nem fontos, hogy mindig szerepeljünk és érdekesek legyünk. Meg kell tanulnunk, hogy kinek mit érdemes elmondani. És hallgatnunk is, ha nincs lényeges mondanivalónk.

Nem igen találjuk meg zsúfolt napjaink lazítási lehetőségeit. Talán komikusan hangzik, de pl. a sorban állás, a várakozás idejét nem feltétlenül csak bosszúságként lehet megélni. A várakozás lehet egy ajándékba kapott nyugodt időszak is, ami alatt sok mindent végiggondolhatunk, kifújhatjuk magunkat - ha igényünk van rá és képesek vagyunk ezt a fél órát ebből az aspektusból megélni.

Ha rosszak a mindennapok, végül rossz lesz az egész élet. A tartalmas, jó élet egyik legfontosabb titka, hogy nem szabad maradékot hagyni. Minden napot, minden élethelyzetet, minden életkori szakaszt a maga teljességében, maradékok nélkül kell végigélni.

Emberi viszonyainkat is úgy válogatjuk meg, hogy elősegítsék önbecsapásainkat. Elkerüljük azokat az embereket, akik igaz visszajelzéseket adnak rólunk, rosszindulattal vádoljuk őket. Kedveljük az illúzióinkat támogatókat, akik kiszolgálják a hamis látszatok fenntartásának igényét. A folyamat végén bekövetkezik keserű csalódás kapcsolatainkban.

Nem akarjuk látni és tudomásul venni, hogy mi minden van a "lelki zsákunkban". Pedig a zsákot akkor is visszük, ha nem nézünk bele.

Hagyjuk hatni magunkra a naplementét, egy hegyet, egy fát, virágot, állatot. Ha zenét hallgatunk, átmenetileg felejtsük el a zeneszerzőt, a karmestert, az egyes hangszerek szólamait - adjuk át magunkat csak a hangzásnak.

11

Ősi bölcsesség, hogy mielőtt beszélni kezdünk, érdemes megfontolni, hogy amit mondani akarunk, az: igaz-e? lényeges-e? jóindulatból fakad-e?

Ápolnunk és fejlesztenünk kell magunkban a teljes embert, aki az érzelmeknek minél szélesebb skáláját éli meg: van dühe, ujjongása, szomorúsága és extázisa.

Sohasem volt olyan fa a világon, amelynek törzse karcsú, s felső ágai nehezek, erősek. A dolgoknak oka és következménye van, az emberi ügyeknek kezdete és vége.

Önmagunk vállalása híján még a szembenézésig sem juthatunk el, inkább becsapjuk önmagunkat. És az ember olyan könnyen hazudik önmagának, nem kell félnie a leleplezéstől.

Egyszerűbb panaszkodni, mint kiverejtékezni a megoldást. És vég nélkül - sokaknak és sokszor elismételve ugyanazt - panaszkodunk!