Popper Péter

Popper Péter

magyar pszichológus
1933. november 19. — 2010. április 16.

Szerző figyelése

Popper Péter könyvei

- Nézzék! Közöttünk a különböző felfogás a különbség. Ha az én órámon két gyerek hangosan felröhög, én örülök, hogy jól érzik magukat. Maguk pedig azt gondolják, hogy fegyelmezetlenek. Ez a nagy különbség.
- Honnét tudom, hogy nem rajtam nevetnek?
- Kérem szépen, a paranoiát nem az iskolában kell gyógyítani, hanem az elmeosztályon.

Úgy gondolom, hogy az embernek - ha érzi felelősségét - szabad áldást mondania, jót kívánnia. De átkoznia nem szabad. Egyrészt azért, mert semmilyen joga nincs ítélkezni embertársainak a cselekedetei, s még kevésbé a szándékai felett. Az utóbbiról szinte semmit sem tud. Pedig lehet, hogy erkölcsi szempontból a szándék fontosabb, mint a cselekvés.

Az élet kikényszeríti, hogy az ember játszmákat játsszon. A kérdés csak az, hogy amit az élet kikényszerít, abba mindig bele kell-e egyezni? Az élet a háborúkat is kikényszeríti. Az élet a népek és a vallások közötti ellentétet is kikényszeríti. Most még sorolhatnám, hogy mi mindent kényszerít ki az élet: negatív indulatokat, gonosz cselekedeteket. Mindenre igent kell mondani? Attól, hogy a világ gonosz és züllött, nekünk is gonosznak és züllöttnek kell-e lennünk? Vagy inkább vállalni kell az ellenállás kockázatát, ami néha az ember egzisztenciájába, sőt az életébe kerülhet? Tudom, hogy ezt senkitől sem lehet megkövetelni, legfeljebb az ember követelheti meg önmagától. De azért nem kell a gyávaságot dicsőséggé emelni!

Bizonyos emberek rosszul tűrik a hatalmat maguk felett: él bennük egy mániás vágy arra, hogy azt csináljanak, amit akarnak. Ezzel kezdődik az emberiség története is: "Csak két fa gyümölcséből ne egyetek", mondta az Isten. Mi a válasz? Csakazértis... Még az Isten hatalmát sem fogadom el, és azért is eszem abból, amiből nem lenne szabad. Az emberek egy része ilyen, de nem mindenki. Van, akinek éppen az ad biztonságot, ha pórázon van, létezik egy hatalom, akitől függ, aki védi, aki gondoskodik róla, és főleg felmenti a a gondolkodás alól.

Az igazi vonzalom ritka, és az élet nagy ajándéka.

Legtöbbször kétéves kora után kezd a gyerek felfigyelni a férfiak privilegizált helyzetére, még a férfi és a nő legszimmetrikusabb kapcsolatára törekvő családban is. (...) A gyerek pontosan megfigyeli, hogy ki néz tévét és ki mosogat, vasárnap ki megy meccsre és ki takarít, ki ordítozik gyakran és ki csitít, kié a büntető hatalom, "Megmondom apádnak!" és ki horkol hangosan, mégsem szólnak rá. Megérti, hogy jobb férfinak lenni, vagy ahogy a szociológusok mondják, a férfié a jutalmazott szerep.

Az emberi világba születve a jövevény sorsa általában nők kezébe kerül. Öröme, szenvedése, biztonsága, kielégültsége, jóllakottsága, álma, általános testi lelki közérzete, végső soron az, hogy jó-e vagy rossz élni a világban, női nagyhatalmaktól függ. Ez az életkezdés alapélménye.

Mindenki igyekszik a leghódítóbb hímmé és a legkívánatosabb nősténnyé válni. Ám az állati létbe nyúló gyökereket erkölcsi okok miatt esztétikumnak leplezzük. Szépségről beszélünk és párosodást értünk rajta.

Nagy ritkán előfordulnak kromoszomális rendellenességek. (...) Ezek rendkívül ritka esetek, s közöttük még a viszonylag leggyakoribb az XYY kromoszóma-kapcsolódás, tehát a szuper férfi. Vajon milyen ő? Nagyon magas, izmos, indulatvezérelt és teljesen hülye. Legtöbbször valóban értelmi fogyatékos vagy határeset. Nem érdemes szuper férfinek lenni!

Állati erotika nincsen. Az állati létben csak szexualitás van. Az erotika emberi találmány. Lélek kell hozzá.

A bútorok, az autók, a ruhák nem egy emberéletre készülnek, a házakat nem nemzedékek otthonául szánják. Legyen tetszetős, divatos, elérhető és könnyen cserélhető. És a szerelmi társ? A férj vagy a feleség?

Úgy képzelem, hogy a Múlt kezében van egy varázsecset, amivel életed minden szépségét feketére festi. Minden szerelmet keserűséggé, minden boldogságot csalódássá, minden sikert kudarccá változtat. Azt hazudja, hogy akkor könnyebb lesz a búcsú attól, ami elmúlt, végül talán még az élettől is... Ne herdáld el önkíméletből, gyávaságból sorsod ajándékait!

Az embernek nem kell annyira halálosan komolyan vennie önmagát.

Az ember egész életvezetése azon múlik, önmaga mer-e lenni, még akkor is, ha szembekerül a közhangulattal és a tekintélyekkel, vagy behódol ezeknek a konformista nyomásoknak. Ha nem hódol be, annak van egy komoly rizikója, ugyanis ezt sem a társadalom, sem a tekintélyek nem szeretik. A terrornak, a diktatúrának és a globalizált társadalomnak ugyanaz az emberideálja, nincs semmi különbség. A diktatúra azokat szereti, akiket jelszavakkal, hamis mítoszokkal, propagandával lehet irányítani. A globalizált társadalom üzleti érdekből ugyanezt preferálja: embereket, akiket propagandával, reklámmal, hamis orientációval tömegesen lehet mozgatni. Mindkét társadalmi berendezkedés irtózik az önállóan gondolkodó, önmagukhoz hű egyéniségektől, akik ennek a kollektív irányításnak nem hajlandók alávetni magukat.

Az összes társadalmi berendezkedés közül, amelyek az őskortól a görög antikvitásig és az után létrejöttek, egyik se tudta megadni azt, amit a görög antikvitás megadott az állampolgárainak: hogy egyszerre, egyidejűleg lehettek intelligensek és boldogok. Minden más társadalom csak azt a választási lehetőséget kínálta és kínálja fel még ma is a polgárainak, hogy lehetnek intelligensek és depressziósak, vagy boldogok és hülyék. Lehet választani! De egyidejűleg nem kaphatják meg a kettőt.