Paulo Coelho

Paulo Coelho

brazil író
1947. augusztus 24. —

Szerző figyelése

Paulo Coelho könyvei

Én most beléd tudnék szeretni, és mindenemet neked adnám (...). Te csak zenét kérsz tőlem, de én sokkal több vagyok, mint hittem, és úgy szeretném megosztani valakivel azt a sok mindent, amit csak most értettem meg.

A Keserűség (...) elsődleges célpontja az ember kedélyállapota. Akit megtámad a betegség, az elveszti az érdeklődését a világ iránt, semmihez nincs kedve, és néhány év múlva teljesen magába zárkózik - miután minden energiáját arra pazarolta, hogy erős fallal vegye körül magát, annak érdekében, hogy a valóság olyan legyen, amilyennek látni szeretné.

A szem a lélek tükre, és visszatükröz mindent, ami rejtve van. De a belülről fakadó ragyogáson kívül más szerepe is van a szemnek: kifelé is tükörként működik. Azt is visszatükrözi, aki belenéz.

166

Öröm. Ez a Mindenható egyik legfontosabb áldása. Ha vidámak vagyunk, az azt jelzi, hogy jó úton járunk.

Az álmodozás felvidít, mert tudjuk, hogy többre vagyunk képesek, mint amennyit megteszünk. Az álmodozás kockázatmentes. Csak az a veszélyes, ha valóra akarjuk váltani az álmainkat.

Ne járj se gyorsabban, se lassabban, mint a lelked. Mert lépésenként tanítja meg, miben vagy hasznos. Lehet, hogy részt veszel egy nagy csatában, amely segít megváltoztatni a történelem menetét. De az is lehet, hogy csak rámosolyogsz valakire, aki éppen az utadba vetődik.

Isten szemében semmi sem haszontalan ezen a világon. Még a fáról lehulló falevél sem, vagy az elhullajtott hajszál, vagy az eltaposott rovar, ami útban volt. Minden létnek van értelme.

Magányukban az emberek felfedezik a szerelmet, amely különben talán észrevétlenül érkezett volna. Magányukban megértik és képesek tisztelni a szerelmet, amely véget ért. Magányukban el tudják dönteni, hogy érdemes-e küzdeni azért, hogy visszatérjen, vagy hagyni kell, hogy mindenki menjen a maga útjára. Magányukban megtanulják, hogy nemet mondani nem feltétlenül szívtelenség, igent mondani pedig nem feltétlenül erény.

Ha felfedezzük, kik vagyunk valójában, kénytelenek vagyunk elfogadni azt is, hogy sokkal tovább mehetünk a megszokottnál. És ez megrémiszt. Jobb, ha nem kockáztatunk túl sokat, hiszen mindig hivatkozhatunk arra, hogy "azért nem tettem meg, amit kellett volna, mert nem hagyták". Ez így kényelmesebb. Biztonságosabb. Ugyanakkor azt is jelenti, hogy lemondunk a saját életünkről.

Meg kell őrizni egyfajta fegyelmezett őrültséget, ahogy valaki mondta. Ugyanúgy fog sírni, aggódni, idegeskedni, ahogy a többi ember, de közben soha nem fogja elfelejteni, hogy a lelke szabad, és nevetve fölülemelkedik a nehézségeken.

Amikor a házasságról álmodozott, mindig egy kis vidéki házat képzelt el, és egy olyan férfit, aki más, mint az apja, és éppen csak annyit keres, hogy el tudja tartani a családját, aki már attól is boldog, ha vele lehet, a kandallóban pedig ég a tűz, és együtt gyönyörködnek a hófödte hegyekben.

Senki nem tudja, mit hoz a holnap, mert minden napnak elég a maga történése, legyen az rossz vagy jó.

Amikor egy falevél lehull a fáról, vajon úgy érzi-e, hogy legyőzte a hideg? A fa azt mondja a levélnek: "Ez az élet körforgása. Talán azt hiszed, hogy meghalsz, de valójában bennem élsz tovább. Neked köszönhetem, hogy élek, hiszen általad lélegeztem. Azt is neked köszönhetem, hogy szerettek, mert árnyékot tudtam adni a fáradt vándornak. A te nedved az én nedvem: mi egyek vagyunk."

A természet körforgásában nem létezik sem győzelem, sem vereség. Csak a mozgás létezik.

Egy csata elvesztése vagy bárminek az elvesztése, amit a tulajdonunknak vélünk, szomorú pillanatokat okoz. De amikor elmúlnak ezek a pillanatok, felfedezzük magunkban az ismeretlen erőt, amely meglep minket és tiszteletet ébreszt önmagunk iránt.