Patrick Süskind

német író
1949. március 26. —

Szerző figyelése

Patrick Süskind könyvei

Minden művészetben, minden mesterségben (...) nem számít semmit a tehetség, csak a tapasztalat, amit szerénységgel és szorgalommal érhetsz csak el.

A tévé kiirtja a házi zenét, rontja a szemet, szétzilálja a családok életét, és egyáltalán, a teljes elhülyüléshez vezet.

A sóhajban jószerén ott van már valami megkönnyebbülés is.

Ez volt a legszebb temetés, melyet kis településünk valaha is látott, s még évtizedek múltán is nosztalgikus emlék lesz, emlegetik... Micsoda kár, hogy én ebből semmit se élhetek át, én járok a legrosszabbul, a fenébe is! Hiszen halott leszek. Ez az egy biztos! Mint a halál. Hogy a saját temetésemen halottnak kell lennem.

A Jóisten is milyen, ha egyszer szükség volna rá, ilyen! Hallgatásba burkolózik tehetetlenül, hagyja, teljen be minden igazságtalanságával a sors!

Ez az egész világ egyéb se, csak egyetlen nagy, igazságtalan, rosszindulatú, alantas szemétség. És ebben a pokolförtelemben kik a hibásak? Mások! A többiek! Mind, egy szálig!

A kerékpározás engem sose valami nagyon érdekelt. Ezt az imbolygó tovahaladási módot - két vékonyka keréken - végképp megbízhatatlan ügynek tartottam, sőt fenyegetőnek, ördög meg nem magyarázhatta nekem, miért áll meg a bicikli, vagyis hogy elhagyatott állapotában miért billen el azonnal, már ha oda nem támasztják vagy nem fogják - hanem hogy akkor, ha egy harminckét kilós illető rátelepszik, miért ne dőlne el ugyanígy, mikor támasz nélkül halad, meg senki nem is fogja.

Beképzeltségemben el ne rontsak bármit is! Ahogy a hősök oly gyakran a mesékben. Mindig csináltak valamit, s a már-már holtbizonyos boldogságot eltolták a háztól.

Ültem mellette az ágon, arcába néztem, de ilyen közelről, és mindenféle történetet meséltem neki. S neki nevetnie kellett, hátraszegte fejét, szemét lehunyta, s én odasuttoghattam mindent a füle mögé, nagyon halkan, a tarkójánál volt a szám, ahol a legtöbb kis pihe volt. Ilyen s hasonló álmokat láttam hetente többször. Szép álmok voltak - nem panaszkodhatom -, hanem hát csak álmok, és ahogy ez már csak az álmok tulajdonsága, éhesen hagyták végül az embert.

Megunta az életét, (...) ez a kijelentés, így, kiáltás formájában: sztereotípia. Közhely. (...) Pontosan olyan ostobaság ez, ugyanannyira semmitmondó, mint ha valakit felszólítunk: "Igyon egy csésze meleg teát, az jót fog tenni!" Vagy ha az orvos kérdi: "Hogy vagyunk?" (...) Ezeket a beszédeket nem az élet szüli, ezek a rossz regények átkai, ostoba amerikai filmekkel terjednek.

Az úgynevezett nehézségi erő (...) nem csupán a világot tartja össze belülről, hanem azt az eszement tulajdonságot is felvonultatja, mely szerint mindent, legyen az bármily pici, bármily nagy, a legdurvább, elemi erővel magához vonz, s csak míg az anyaölben leledzünk, vagy búvárként leledzünk a víz alatt, akkor vagyunk látszatra szabadok kötelmeinktől.

Csak a holdfényt tűrte el. A holdfény eltüntette a színeket, és a formákat is csak kontúrjaikban mutatta. Piszkosszürkével vonta be a tájat, és megfojtotta az életet egyetlen éjszakára. Csak ez a szürke ólomba öntött világ, ahol csak a szél mozdult néha, szürke árnyként vetült az erdőkre, és amelyben a meztelen föld szagán kívül semmi sem élt, csak az volt az egyetlen, amit még elviselt, mert ez hasonlított lelkének világához.

Arról álmodozott, hogy az első árbocrúd tetején ül a kosárban és repül a tenger végtelen illatán át, ami voltaképpen nem is illat, hanem kilégzés, lélegzet, minden szagok végső igazsága, és ő megsemmisül az illat gyönyörében.

Beszéltek emberekről, akik a magányt keresték: vezeklők, olyanok, akiknek kisiklott az élete, szentek vagy próféták. Ezek előszeretettel vonulnak ki a pusztába, ahol is sáskán meg vadmézen élnek. Néhányan barlangokban vagy sziklahasadékokban élnek elhagyatott szigeteken vagy - kissé hatásvadászóan - hosszú póznákra erősített ketrecekbe zárkóznak, és fönt a levegőben lengnek. Azért teszik ezt, hogy közelebb legyenek Istenhez. Sanyargatják magukat a magánnyal vagy vezekelnek általa. Abban a hitben élnek, hogy Istennek tetsző életet élnek. Vagy hónapokig, néha évekig is várnak a nagy magányban valami isteni igére, amelyet aztán sürgősen tovább akarnak adni az embereknek.

Az emberek behunyhatják szemüket a nagyság előtt, a szörnyűség előtt, a szépség előtt, fülüket is eldugaszolhatják a dallamok vagy a hízelgő szavak elől. De az illattól nem menekülhetnek. Mert az illat a lélegzet testvére. Vele együtt lopakodik be az ember testébe, nélküle nincs élet, nem lehet kikerülni. És az illat közvetlenül a szívbe hatol, és ott határozottan dönt vonzalomról és megvetésről, undorról és kedvességről, szerelemről és gyűlöletről.