 | IdőKedvenc Müller Péter |
Nincs olyan jóság és szeretet, nincs olyan emberi vagy isteni hatalom, amely kívülről bele tudna nyúlni a sorsunkba, és helyettünk megvívná a legdöntőbb harcunkat.
Sorsod, hogy élsz, hogy vagy, hogy olyan vagy, amilyen; olyan a tested, a lelked, a személyiséged, olyan a tehetséged, a vágyad, a szenvedélyed - vagyis a szereped... Hogy azok az embertársaid vesznek körül, akikkel életed drámáját jól-rosszul el kell játszanod: apád, anyád, testvéreid, gyereked... Mind a te játékostársaid!... De még a szomszédod, az idegenek, sőt a halálos ellenségeid is!... A kör igen széles, mert a tér nagy: ne feledd, hogy ez világszínház!
Sorsunk egy nagy távlatú, sok életen átívelő, külön-külön is értelmes, mégis összefüggő, kozmikus életterv. Életkörről életkörre terel a teremtés ősdrámájának megoldása felé. Azt akarja, hogy a Világosságod győzzön a Sötétség felett.
A saját szebb és valódi arcunkért meg kell harcolni. Önmagunk felfedezése a legnagyobb háborúsággal jár, s a legnagyobb áldozatot is követeli. És igazi társunk az, aki ebben segít.
A taoista bölcsek azt mondják: a Lét titka nem a kerék tetején, hanem a mozdulatlan közepén van. Ott lakik a Mozgató. Vagyis lényünk közepén, szellemi valónk szívében örök béke van. Nyugalom. Most is. Benned is ... bennem is. Csak nem éljük át.
Amikor számot vetettem azzal, hogy "soha", akkor kezdett pirkadni valami fény a látóhatáron... Amikor életemben először elfogadtam a sorsalakítás mágikus kulcsmondatát, hogy "Ne az én akaratom legyen meg, hanem a Tiéd..." abban a pillanatban kipattantak az odáig keményen lezárt vágyrügyeim: egyszerre virágozni kezdett körülöttem minden.
Amit tudtam, arról kiderült, hogy nem jól tudtam, át kellett gondolnom, de amiben hittem, az mindig úgy volt, és most is így van. És úgy is lesz.
A reményvesztésnek a keserű mámoron kívül megvan az a gondolati öncsalása is, hogy itt a kudarc nem az én lelkiállapotom (gyengeségem, bűnöm, ostobaságom, hibám, alkalmatlanságom) következménye, egyszóval nem az én megérdemelt sorsom, hanem valamiféle külső, objektív helyzet, amellyel szemben tehetetlen vagyok.
Jó panaszkodni! Jó sajnálni és sajnáltatni magunkat! Jó a világra meg a többi emberre hárítani a veszteségeiket. Ha valaki elkezdi magát rosszul szeretni, az így működik: kéjjé varázsolja a fájdalmát és "józansággá" a gyengeségét.
Minden évünk: egy életkör. Egy gyűrű az életfa törzsén. És minden életkör végén kicsit meghalunk - ugyanakkor minden új kör kezdetén kicsit föltámadunk. Ezért van az, hogy az ember, rejtélyes okból, szomorú a születésnapján.
Tükörbe nézni mindig kockázatos dolog. Lelkében más képet őriz az ember magáról, mint ami kívülről látszik: arcunk olyan, mint az előhívott kép: minden rajta van. Az is, amit magunkban letagadtunk. Az is, amit az élet írt rá. Az ember életműve az arcára van írva.
Az ember akkor tesz legtöbbet jövőjéért, ha nem is gondol rá - ha úgy éli meg a jelen pillanatot, hogy az az Egész! Ezekből a teljes odaadással megoldott jelen percekből áll majd össze a jövendőd - szinte önmagától. Ha előre sandítasz, figyelmedet s erődet ellopod a jelentől: gondatlanul vetsz, és ezért aratásod is szánalmas lesz.
A legnagyobb dolgok mind lent, a csöndben, a mélyben, a szótlan, alázatos odaadásban születnek. A szerénység a legnagyobb eredmények szülőanyja.
Az udvariasság alapja: önismeret. Elsősorban magát becsüli az ember: nem attól függ a viselkedésem, hogy mások mit érdemelnek, hanem attól, hogy mi az én normám.