Müller Péter

Müller Péter

magyar író, dramaturg
1936. december 1. —

Szerző figyelése

Müller Péter könyvei

Minden szerelem a Nagy Találkozás ígéretével kecsegtet! Még a szalmalángszerű föllobbanás is "Ő az!" élmény...

Egy könyvet éppolyan nehéz jól befejezni, mint egy életet.

Ha a kéz bűnt követ el: a kéz bűnös. Ha a szem bűnt követ el: a szem bűnös. Ha a félelem bűnt követ el: a félelem a bűnös, s ha a vágy bűnre hajlik: a vágy a bűnös. De a lélek soha.

Embernek lenni - minden embernek - nehéz. Ne csak a betegségeit add hozzá, de a szorongásait, a félelmeit, a zaklatottságát. Azt, hogy kevés igazán boldog napja volt, s akkor sem azért, mert ünnepelték, vagy nyert, hanem mert lelkében megjelent a békesség ritka adománya, a gondtalanság, amit koldusok és névtelen emberek is megélnek.

Élni csodálatos mutatvány. De egyet ne feledj! A nyulat, amit elővarázsolsz a cilinderből, te tetted bele! Nem mások. Te magad. Ezt mindig elfelejted, és ebből van a legtöbb baj. Mi abban a megfordított tudatban élünk, hogy mindenért mások a hibásak. (...) Mindig mások. Mások felelnek az én életemért. Nem emlékszünk rá, hogy a nyulat mi tettük a cilinderbe.

A remény a legerősebb gyökér. És az, hogy valamit még tenned kell magaddal, másokkal! Ha hív egy belső hang: Állj föl! Szükségem van rád! Sok embert megmentett a szeretet. És az, ha fölismerte élete értelmét. Az ilyen a viharban állva marad. Vagy elesik ugyan, de föláll! Biztos, hogy föláll, mert tartják fölülről a gyökerei! Egész biztosan tapasztaltad ezt már.

Mindenki a saját várában él. És nehezen engedi le a felvonóhidat. Nem vesszük észre, hogy zárva vagyunk. Hogy miattunk nem jönnek. Nem hallanak vagy éreznek belülről hívó szót.

Lelked - mint az enyém és mindenkié - önvédelemre van állítva. Ahhoz, hogy befogadj valakit, ki kell nyitnod magad.

Amikor irigyelsz valakit, sohasem az egész életét irigyled, csupán néhány kedvező részletét. Megrettennél, ha az egész életedet el kéne cserélni vele.

A testet, és a testi gyökereket is a Lélek élteti.

Minden szerelem akkor kezd repedezni, amikor a másik elkezdi a saját szuverén életét élni. Dolga van, nem ér rá, másokhoz is túlságosan kedves, saját feje és saját benső késztetései szerint kezd gondolkodni, s beleütközünk egy idegen lélek öntörvényű világába. Ez a folyamat egyre erősebb lesz, s ha az ember tíz év múlva találkozik egykori szerelmével, majdnem vadidegen ember néz rá. Azt gondoljuk magunkban: "Úristen, mit szerettem én ebben?!" Amikor egy szerelmes barátom zokog, hogy "mindenemet odaadtam neki, mégis elhagyott!", azt gondolom: "A legfontosabbat, a szabadságát nem adtad meg neki! Ketrecben érezte magát nálad, s ez az érzés megmérgezte a szerelmét."

A szerelmek azért múlékonyak, mert alapjuk az önzés. Ezt senki sem ismeri be, sőt éppen az ellenkezőjét gondolja, mégis így van. Magunkat szeretjük a másikban, akit a legszívesebben bekebeleznénk, fölfalnánk, soha ölelő karjaink közül ki nem eresztenénk, s ha mégis elmegy, úgy érezzük, hogy testünk s lelkünk kitépett darabját is magával viszi.

Tettesek és áldozatok vagyunk. Egyszerre. De a visszahatás késleltetett. Akkor jön el, amikor időszerű.

Az érzés mindig megelőzi az észt. És az indulat az értelmet. Ezért egy okos ember, ha gyűlöl, hülye lesz. Minél okosabb, annál hülyébb.

Sorsod ott van, ahol az életed nehéz. Ahol kudarcos. Ahol a lelkiismereted, de főleg a külső bajok és akadályok szüntelenül figyelmeztetnek, hogy ez a te utad - mert nehéz. Ahol áldozatra kényszerülsz, az az utad.