Müller Péter

Müller Péter

magyar író, dramaturg
1936. december 1. —

Szerző figyelése

Müller Péter könyvei

A csupán ítélkező tekintet... csak kívülről lát. Átélés nélkül. Hűvösen és érzéketlenül. Ezért a látása nem valóságos. Hiányzik belőle a másik lélek átélése. A kettő csak együtt mutat igaz képet másokról.

A közönyben, a gyűlöletben, a szeretetlenségben az embernek nincs hazája, mert lelkének idegenek ezek az élmények.

A szerető szív mindent átél, mindent eltűr, mindent megbocsát, mindent elnéz - s nem tud ítéletet mondani. Gyenge az igazlátáshoz. Túlságosan benne van a másikban, összekeveredik vele, átöleli, még a tüskéivel együtt is. Bármilyen riasztó bajt, vétket, hibát lát a másikban - ha egyáltalán lát! -, azt mondja: "Jaj, szegénykém!" Együtt fáj vele. Ha a másik a pokolba tart, sajgó, szomorú szívvel, de megy vele.

Figyelj a jelenre! Figyelj magadra! Figyelj másokra! A nagy dolgok észrevétlenül lépnek az életedbe! Ne várd a csodát, ha nem úgy élsz, hogy minden pillanatodban a csoda lehetősége rejlik.

Az igazi szeretetben együtt működik a szív érzése az értelem tisztánlátásával.

Ha valaki azt mondja neked, hogy hülye vagy, lehet, hogy nagyon szeret téged.

Minden igazi nevetés a halálon való nevetés.

Az érzelmi kiszolgáltatottság nem szeretet. Az függés és gyengeség. (...) Nemcsak az eszed lehet szívtelen - de a szíved is lehet esztelen.

Az odaadásnak csakis akkor van értelme, ha az növeli önmagunk és mások értékét.

A női szeretet legnagyobb értéke, hogy képes önmagát teljesen odaadni. A női bölcsesség értéke pedig az, hogy tudja, kinek szabad és érdemes magát odaadni... és kinek nem!

39

Honnan lehet fölismerni, hogy szereted az embereket? Onnan, hogy senki sem teljesen idegen számodra. És ezért könnyen találsz az emberek között ismerőst. És az ismerősödből könnyen lesz barátod. És a barátodból társad.

Hagyjuk, hogy a hétköznapi aggodalmak eluralják a lelkünket, s nem vesszük észre, hogy még a legnagyobb bajban is felvillan gyakran a fény. Elfelejtünk szeretni, elfelejtünk jónak lenni. Elfelejtünk örülni magának az életnek. Utólag jövünk rá, amikor már késő, hogy nem arra figyeltünk, amire kellett volna.

A férfi a táncban és az életben vezet - a nő követi. Ez eddig rendben van. De vezetni csak az tud, aki tiszteli a másik lényét. Tiszteli a szabadságát. És úgy vezet, hogy öröm legyen követni őt.

Szolgálni (...) egy férfit is lehet, de csakis akkor, ha szabad vagyok mellette. Ehhez azonban nem elég, hogy "szeret". Az kell, hogy igazán szeressen! Ha elnyomottságot, kiszolgáltatottságot, a méltóságom hiányát élem meg mellette, biztos, hogy nem jól szeret. És én sem őt. Miért? Mert nem azt szereti, aki én vagyok - hanem azt, akire szüksége van neki, hogy a saját sorsát élhetővé tegye. Testileg, lelkileg és sok más okból.

Addig, míg igazán szeretünk: repülünk.