Miklós Tibor

író és színházvezető
1947. június 5. — 2013. szeptember 7.

Szerző figyelése

Az élet szép, az élet minden,
S míg létezhet a földön ember,
A lánc, mi egybeköt, nem hullhat szét.

Álmodom még, hogy visszatér,
És úgy, mint rég, velem lesz mindig.
Hazug az álom, bármily szép.
Ő nem jön már, s hiánya pusztít!

Eljön a perc,
mikor végre több lehetsz,
mint egy gyermek,
ki csak álmoknak élt...
Mutasd meg hát,
van-e szívedben erő,
hogy elérd,
mit a jövőnk ígért.

Én nem az vagyok, akit eldobhatnak, majd felvehetnek.

Szívemet kéne kitépnem, hogy mindezt ne érezzem,
Mert nincs hitem, nincs mire várnom,
Nincs helyem, érzem e tájon,
Nincs érzés, mi ennyire fájjon.

Az élet szép, az élet minden.
Mondhatják, hogy semmid nincsen,
A legnagyobb kincs örökké tiéd.

Nincsenek csodák,
az élet megy tovább,
a múltam semmi más,
egy kettétört világ.

Ha valaki művész,
a színpadon élet lesz és tűz,
mert valami mélybe` rejlő
láng minden sort átfűt,
mert igazi művész.