Maxie Wander

osztrák író
1933. január 3. — 1977. november 21.

Szerző figyelése

Maxie Wander könyvei

Azt mondtad, szereted a büszkeségem. Akkor nevettem rajta, meglehetősen fellengzősnek találtam, fiatal voltam, nagyon fiatal, nem értettem. Ma jobban megértem. De a büszkeségemet megőriztem. Talán általad.

Csak amikor az ember már megértette, milyen gyorsan elszólíthatják, és milyen értékes, egyszeri és visszahozhatatlan az életünk, akkor kezd el élni.

Ha túl sok biztonságot igénylünk, nem sokra jutunk, meg kell tanulni a félelemmel is farkasszemet nézni.

A házasság nem kikötő, hanem folyó, két gyarló ember továbbfejlődése.

Mindenkinek szüksége van egy emberre, aki meghallgatja, aki szereti.

A szavak rombolhatnak is, ha nem pontosak, ha az ember maga, és a másik is olyan könnyen sebezhető. De nem is kell mindent az utolsó szóig megérteni, szeretni kell.

Milyen gazdag és eleven is lehetne az élet, ha elismernénk a tévedés jogát!

A férfiak nem is tudják, mit akarnak. Egyszer egy női félistent, máskor valamilyen ideális lényt, félig nőstényt, félig emancipált nőt. Ahogy éppen szükségük van rá.

Mire megyünk a vágyainkkal? Miért van az, hogy a jelen gyakran kevésbé szép és csábító, mint a rá való emlékezés?

Milyen jó dolgunk van, úgy hozzászoktunk a szép, egyszerű dolgokhoz, hogy már nem is vesszük észre, és annyi kétes dolgot követelünk.

Mindenkinek megvannak a maga tapasztalatai és saját sorsa. Én sohasem merészeltem volna a magam bánatát a másoké fölé helyezni. Mindenkire sor kerül. Nem is tudom, az emberek miért akarják a fájdalmat annyira lemérni; a sajátjukat tonnában, másokét pedig mázsában kifejezve.

Régi barátságokat ne akarjon az ember (...) felújítani. Legokosabb elkerülni őket, s akkor legalább a szép emlékek és az illúziók megmaradnak.

A bánat és az érzékenység nem átmeneti állapot, melyet le kell győzni, ezek legyőzhetetlen és szükséges életérzések ebben a mai világban. Azt hiszem, csak a gyenge embereknek van szükségük örök optimizmusra.

A dolgoknak megvan a saját életük, szembeszállnak velem, szembeszállnak azzal, hogy brutálisan rögzítsék őket, mert akkor végük van, meghaltak. Ne akarjunk mindenről beszélni. Mialatt írok, és az írásomon töprengek, megértem a hallgatagok, a nem-írók titkát. Ők beérik az események visszahozhatatlan egyszeriségével, nem olyan hiúk és kishitűek, hogy konzerválni akarnák őket. Hiábavaló fáradság. Az olvasó úgysem fog átérezni valamit, amit ő maga nem ismer, vagy legalábbis nem képzelt már el. Minek kell hát írni? Tán a rokonlelkek számára, akik közel állnak hozzánk? De félő, hogy a dolgokat agyonbeszéljük, és megöljük a titkot.

Nem első látásra szerettem bele, mint utólag mondani szokták. Nem, ebben nem hiszek, inkább abban hiszek, hogy az ember ösztönösen megragadja a kedvező konstelláció adta lehetőségeket. Az ember egy ideig megjátssza, hogy zavarban van, hogy szerelmes, hogy varázslat rabja lett, mígnem észrevétlenül belesodródik, és nem tud többé már szabadulni a szerepétől, sőt nem is akar, mert igazán szerelmes lett.