Márai Sándor

Márai Sándor

(739 idézet)

1900. április 11. — 1989. február 21.
magyar író

Figyelés

Könyvek

Nem elég olvasni. Újraolvasni - az összes tanácsadók szerint - fontosabb. S nem csak a könyvet kell újraolvasni, melynek emléke halványodik, vagy melyet első olvasásra nem értettünk meg tökéletesen: a mondatot is újra kell olvasni, a főnevet, igét és jelzőt is, mely végzetesen meghatároz a könyvben valamit. Mit akar egy könyv? Megértetni magát. De az ilyesmi lassan megy, majdnem olyan lassan és bonyolultan, mint az életben.

A művészek tiszteletre méltóak. Ők Isten gyermekei, akik a legnehezebb részt választották.

Ő tudta ezt, szavak nélkül is, s titokban, egészen belülről én is tudtam, hozzávaló szavak nélkül, mert akkor még nem voltak az élet tüneményeihez szavaim. Később érkeznek az igazi szavak, de rettenetesen kell fizetni értük.

Ilyen csacsi az ember. A magánügyekről, az igaziakról, hajlandó azt hinni, hogy világesemények.

Amire az emberek sokáig, nagy akarattal, kitartással, előrelátással és körültekintéssel készülődnek, végül is bekövetkezik.

Minden igazi férfiban van valamilyen tartózkodás, mintha lényének, lelkének egy területét elzárná a nő elől, akit szeret, és azt mondaná: eddig, kedves, és ne tovább. Itt a hetedik szobában egyedül akarok maradni.

És mi a tartalma a mi hatalmunknak, a nők erejének? Azt mondod, a szerelem. Hát lehet, hogy a szerelem. Én néha már kételkedem ebben a szóban. Nem tagadom a szerelmet, dehogyis. A legnagyobb földi erő ez. S mégis néha úgy érzem, a férfiak, mikor szeretnek bennünket, mert nem tehetnek másként, kissé le is nézik az egészet.

Nem szerettem őt soha. Volt egy idő, amikor szerelmes voltam belé... de csak azért voltam szerelmes, mert még nem éltem vele. A kettő együtt nem megy, tudod?

Valahogy semmit nem lehet szavakkal igazán elmondani, semmit, ami az életben nagyon fontos... Tudod, ami olyan fontos, mint a születés, vagy a halál. Azt még azokkal a bizonyos szavakkal sem lehet elmondani. Talán a zene elmondja, nem tudom... Vagy ha ez ember vágyakozik és megérint valakit, így... Ne mozdulj. Ez az én másik barátom nem ok nélkül bújta a vége felé a szótárakat. Keresett egy szót. De nem találta meg.

Úgy képzelem, minden embernek van valamilyen belső határa, amelyen belül mértéke van a jónak és a rossznak. Egyáltalán, mindennek, ami lehetséges az emberek között. De neked nincs határod.

Néha otthontalanabb lesz az, aki otthon marad, mint a másik, aki a világba megy.

Egy ember, aki a múlt század derekán, tökéletesen kifejlesztve egyéniségét érvényesülni tudott a társadalomban, ma akkor érvényesül igazán, ha mindazt, ami eredendően egyéni benne, mentől tökéletesebben tudja elnyomorítani és leplezni.

Gyávák vagyunk a vágyainkhoz. (...) A világ asztala terítve van; nem a készlet fogyott el, csak vágyaink satnyultak. Amire az ember nagyon és ordenáré erővel vágyakozik, az már van egy kissé.

Mindenki várja, hogy sorsa jobbra fordul: de hinni nem ilyen egyszerű. (...) Régebben az emberek könnyű szívvel hittek, igényesen, jókedvűen. A baj az, hogy már egészen okosak, kitanultak, óvatosak és beavatottak vagyunk és nem merünk kívánni. Ezek a valószínűtlenül oktató erejű esztendők megtanítottak reá, hogy vágyainkban is óvatosak legyünk, mintegy racionalizáltuk ábrándjainkat.

Egy délben, ősszel, meghalt apám. Erővel halt meg, méltósággal és példásan. Mintha megmutatta volna, hogyan kell meghalni. - Kezeim között halt meg, s ettől a pillanattól módosult halálfélelmem; nem félek már úgy, s nem a haláltól félek, nem attól az ismeretlentől, borzalmastól; inkább csak az életet sajnálom itt hagyni, az élet ízét és illatát követelem a halálon; de abban a pillanatban, mikor apám behunyta a szemeit, megértettem, hogy a halál nem rossz és nem jó, nincs semmiféle jellege.

Rendben

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k alkalmazását. Több információ