Márai Sándor

Márai Sándor

magyar író
1900. április 11. — 1989. február 21.

Szerző figyelése

Márai Sándor könyvei

A világot nem lehet "legyőzni". Ilyesmi nincsen. De el lehet viselni. És ez már csaknem győzelem.

Értelmük sem tudja eligazítani azt, amiben a szívükkel nem tudnak megegyezni.

A könyvek, mint az emberek, csak akkor adják ide titkukat, bizalmukat, ha te is átadod magad nekik. Nem szeretek másféle könyvet olvasni, csak olyat, mely az én tulajdonom. Nem elég a gondolatot, ismeretet birtokolni, melyet a könyv tartalmaz, legyen enyém feltétlenül - mint ahogy a szeretőt akarják - a könyv is, a gondolat földi porhüvelye.

Nem elég katalógus, divat vagy hagyomány szerint olvasni. Ösztön szerint kell megkeresni a könyvet, mely nekünk, személyesen mondhat valamit. Rendszeresen kell olvasni, úgy, ahogy alszik, étkezik, ahogy szeret és lélegzik az ember.

Nem elég olvasni. Újraolvasni - az összes tanácsadók szerint - fontosabb. S nem csak a könyvet kell újraolvasni, melynek emléke halványodik, vagy melyet első olvasásra nem értettünk meg tökéletesen: a mondatot is újra kell olvasni, a főnevet, igét és jelzőt is, mely végzetesen meghatároz a könyvben valamit. Mit akar egy könyv? Megértetni magát. De az ilyesmi lassan megy, majdnem olyan lassan és bonyolultan, mint az életben.

A művészek tiszteletre méltóak. Ők Isten gyermekei, akik a legnehezebb részt választották.

Ő tudta ezt, szavak nélkül is, s titokban, egészen belülről én is tudtam, hozzávaló szavak nélkül, mert akkor még nem voltak az élet tüneményeihez szavaim. Később érkeznek az igazi szavak, de rettenetesen kell fizetni értük.

Ilyen csacsi az ember. A magánügyekről, az igaziakról, hajlandó azt hinni, hogy világesemények.

Amire az emberek sokáig, nagy akarattal, kitartással, előrelátással és körültekintéssel készülődnek, végül is bekövetkezik.

Minden igazi férfiban van valamilyen tartózkodás, mintha lényének, lelkének egy területét elzárná a nő elől, akit szeret, és azt mondaná: eddig, kedves, és ne tovább. Itt a hetedik szobában egyedül akarok maradni.

És mi a tartalma a mi hatalmunknak, a nők erejének? Azt mondod, a szerelem. Hát lehet, hogy a szerelem. Én néha már kételkedem ebben a szóban. Nem tagadom a szerelmet, dehogyis. A legnagyobb földi erő ez. S mégis néha úgy érzem, a férfiak, mikor szeretnek bennünket, mert nem tehetnek másként, kissé le is nézik az egészet.

Nem szerettem őt soha. Volt egy idő, amikor szerelmes voltam belé... de csak azért voltam szerelmes, mert még nem éltem vele. A kettő együtt nem megy, tudod?

Valahogy semmit nem lehet szavakkal igazán elmondani, semmit, ami az életben nagyon fontos... Tudod, ami olyan fontos, mint a születés, vagy a halál. Azt még azokkal a bizonyos szavakkal sem lehet elmondani. Talán a zene elmondja, nem tudom... Vagy ha ez ember vágyakozik és megérint valakit, így... Ne mozdulj. Ez az én másik barátom nem ok nélkül bújta a vége felé a szótárakat. Keresett egy szót. De nem találta meg.

Úgy képzelem, minden embernek van valamilyen belső határa, amelyen belül mértéke van a jónak és a rossznak. Egyáltalán, mindennek, ami lehetséges az emberek között. De neked nincs határod.

Néha otthontalanabb lesz az, aki otthon marad, mint a másik, aki a világba megy.