M. Katona Ilona

magyar író

Szerző figyelése

M. Katona Ilona könyvei

Kál nem szólt. Csak felemelte a könnyű asszonyi kezet és ajkához emelte. Az a csók, amit melegen, hosszan adott Adonyházi Szemerke kezére, most nemcsak a nőnek szólott. A csodálatosan tiszta érzésnek hódolt vele, amit jó asszonyok szívébe plántál a teremtő Isten a maga gondoskodó szeretetének földi hasonmásául. Az anyai érzésre gondolt Bulcs fia Kál, ami gyönge asszonyi szívben elég nagy erő lehet, hogy átfogja vele a világot. Embereket neveljen olyanná, amilyenné akarja, magyarok zsenge ivadékait megtartsa atyáik méltó utódainak.

Magad légy elsőbben a szíved szerint, meg szavadban is igaz magyar.

Nem a népek csinálják a háborút, hanem a nagyurak, akiknek vásik a foga a másik jószága után. Aztán egymásra uszítják a szegény embert, aki pedig de meglenne egymással szent békességben, ha hagynák.

Jaj az egész nemzetnek, harcos magyari ősök ivadékainak, ha kihalásra ítéltettünk. Koppány meg a többi után minket is kipusztítanak, nem fegyverrel, hanem annál sokkal rosszabbat tesznek: magyariak lelkét lopják meg lassan, alattomosan. Hosszú, kínos haldoklásra akarnak kárhoztatni.

Kál a maga anyjára gondolt, a régen halott anyára, akinek hűlt kezét többé nem csókolhatja. Valahol messze, égre mutató kőszálbálvány alatt talán megérezte titkos gondolatait a porladó anyaszív: gyenge szellő szárnyán lágy simogatást küldött édes szülöttjének, a halálon túl is élő, örökkévaló szeretet áldott üzenetét.

Nem az a becsület, amit kifelé látnak az emberen, hanem ami idebent lakozik a tiszta érzésben.

Nektek pedig csak egyet mondok. Résen legyetek! Mert magyariak esztendeit megszámolttá teszik azok, akik nyelve ellen törnek! Ne csak ti tanuljátok meg az övékét, hanem ha igazában jószándékkal jöttek ide magyar kenyérre, akkor tudják a kötelességüket: nekik kell megtanulni a mi beszédünket.

Mert nem az erőtlen test akarásában, hanem a lélek erejében van a vitézség.

Nagy erővel világosodott meg előtte Kálhoz való örök együvé tartozása. Bizton érezte, hogy ők ketten egymás segítőtársai, mindenben közös az életük. Hazug eltévelyedésnek látta egyszerre, hogy a nélkülözött csókok, régi fellobbanások tovaillanása annyira fájt neki, hogy egészen elkülönbözött az urától. Most látta, hogy az ifjú évek múltával nagy és erős kapcsok kötik össze még őket. A szeretetté lett hajdani szerelem, ami így, ebben az alakjában most olyan erősen elfogta, hogy megcsillant a szemében az előtörni kívánkozó könny. Szép volt így Szemerke, százszor szebb talán, mint ifjúsága dölyfös bűbájában. A belőle áradó meleg érzés egyszerre életet adott minden vonásának. Kál látta az arc megelevenedését, pillantása csodálatos biztonsággal töltötte el: ide kell fordulnia, ez a világon az egyetlen szív, amelyik igazában érte dobog. (...) Mindketten tudták: ez már örök érzés.

Szemerke szíve áradt a szeretettől. Minél inkább áradt, annál kiapadhatatlanabb lett. Azonfelül úgy érezte, hogy őt is nagyon szeretik és nem lehetnének meg nélküle. Úgy is volt. Szemerke életében kivirult az asszonyok legtartósabb boldogsága, amit ifjú évek múltán ajándékba ad a sors, cserébe talán a fehér hajszálakért: a családért, a gyermekért, az unokáért érzett gondoskodás sírig tartó boldogsága.

De nyáréjszakákon rőt fénnyel villan a nyugati ég alján egy csodálatos csillag. Isten szeme vigyázza onnan magyariak ivadékait, akik ezer év óta élnek kelet-nyugat kapujában. Ezer sebből vérző testtel, de kitartanak azon a földön, ahova népek és nemzetek ura vezérelte őket napkeleti puszták ködös végtelenségéből.

Csak felejteni nem szabad... Mondd meg magyari népemnek... Csak felejteni nem... Azt, hogy Öregisten magyarnak teremtett.