Lucy Maud Montgomery

Lucy Maud Montgomery

1874. november 30. — 1942. április 24.
kanadai írónő

Figyelés

Könyvek

Rászoktam az élet élvezetére. (...) Ez aztán olyan krónikussá vált, hogy azt hiszem, már a kellemetlenségekben is örömöm lelem. Milyen jó is, ha eszembe jut, hogy nem tartanak örökké!

Fájdalmunkban visszahúzódunk minden érintés elől; ez, azt hiszem, a testi és a lelki sérülésekre is vonatkozik.

Nincs "elpocsékolt" élet, illetve csakis és kizárólag abban az esetben, ha egy ember szándékosan elfecsérli, eltékozolja azt.

Akármilyen rossz is így, még sokkal szörnyűbb lenne, ha soha nem találkoztam volna vele. Szeretni és itt hagyni őt kínzó, égő fájdalom, de soha nem szeretni elképzelhetetlen. Gondolom, őrültségnek hangzik; ezek az iszonyú érzések mindig annak tűnnek, amikor szegényes szavakba öntjük őket. Nem azért támadnak bennünk, hogy kimondjuk, hanem azért, hogy érezzük és elviseljük őket.

Nincs annál szörnyűbb, mint amikor nem szerethetünk... az élet olyan üres, és az ürességnél nincs borzasztóbb.

A dolgok néha pont úgy alakulnak, ahogy illik (...). Máskor meg fejre állnak.

Az érzéseinkkel nem kormányozhatjuk az életünk hajóját, mert abból csak gyakori hajótörés sülne ki, nem más. Egy biztos iránytűre hagyatkozhatunk csak: arra, hogy mi a helyes.

Azt hiszem, életemben nem voltam még magányos. Még az egyedüllétem is kellemes társaságban telik, hiszen ott vannak az álmaim, képzeletem szárnyalása és játékai. Időnként még vágyom is egy kis magányra, hogy átgondolhassam, ami történt, ízlelgethessem a dolgokat.

Sosem rajongtam a macskákért (...). Megmentettem az életét, az ilyesmi meg kötelez a szeretetre. Majdnem olyan, mint életet adni.

A végtelen szerelem és a mély fájdalom, ki tudja, milyen csodákat visz véghez.

A házasságban is adódnak derűsebb és borúsabb napok. Butaság lenne azt hinned, hogy majd simán megy minden. De afelől kezeskedhetem..., hogy ha az igazihoz mégy hozzá, boldog életed lesz.

Nem vezet jóra, ha abba a hitbe ringatjuk magunkat, hogy már végeztünk az élettel. Valahányszor úgy érezzük, hogy a történetünk már befejeződött, a sors rögtön készen áll, hogy megtréfáljon: új lapra fordítja életünk könyvét, és egy egészen más fejezetet mutat meg nekünk.

Az Asszonyság azt mondta, hogy már nagy vagyok, aludjak csak a sötétben. (...) De én olyan picinek érzem magam... az éjszaka pedig olyan nagy és félelmetes!

Sose féljünk semmitől! Ennél szörnyűbb rabszolgaságot elképzelni sem tudok. Legyünk csak merészek, és kalandvágyók, és reményteliek! Táncos léptekkel menjünk az élet elébe, kitárt karral fogadjunk mindent, amit ad!

Az ember sosem kapja meg azt, akit a legjobban szeret. Azért aztán válaszd azt, aki szeret... már ha biztos vagy benne, hogy tényleg úgy van.

Rendben

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k alkalmazását. Több információ