Lucy Maud Montgomery

A megbánás nem törli el a rosszaság következményeit.

Úgy érzem, hogy a szoba, amelynek négy fala között álmodunk és bánkódunk, örvendezünk és élünk, részt vesz az életünkben, együtt lélegzik velünk, és előbb-utóbb saját egyénisége lesz.

A visszhang gyönyörű nimfa... A messzi hegyekben él, és onnét nevet a világra. (...) A haja, szeme sötét, de a karja és a nyaka fehér, mint a frissen hullott hó. A szépségét emberi szem sosem láthatja. A szarvasnál is sebesebben fut, és csupán incselkedő hangját halljuk a távolból. Éjszakánként is hallhatjuk hívó szavát, nevetését a csillagok alatt, de azt sosem engedi, hogy megpillantsuk. Ha a nyomába szegődsz, messzire szökik, és már a következő hegy mögül kacag rajtad.

Bárki másnál szívesebben vagyok veled. Az iskolatársaink közül is téged szerettelek a legjobban. Nem voltál se féltékeny, se kicsinyes, mint egyesek. Tegnap szegény Em White is meglátogatott. Emlékszel még, milyen jó barátnők voltunk három éven át az iskolában? Aztán az iskolai hangverseny idején összevesztünk valamin. És azóta sem szóltunk egymáshoz. Hát nem butaság? Ma már minden ilyesmi annak tűnik. De tegnap elsimítottuk Emmel azt a régi nézeteltérést. Azt mondta, hogy évekkel ezelőtt kibékült volna, csak azt hitte, én nem akarom. Én meg azért nem szóltam hozzá, mert azt hittem, hogy ő nem akar beszélni velem. Hát nem furcsa, Anne, hogy az emberek milyen könnyen félreértik egymást?

Ha megnövök, én bizony fütyülök majd a templomba járásra. Szerintem egyedül is eltalálok a mennyországba.

Most még fenékig üríthetem a boldogság poharát, egyúttal azt is tudom, hogy nincs öröm üröm nélkül, s egy nap én is megízlelem majd a keserűséget. Csak azt remélem, bátran és emelt fővel viselem majd el, és nem a saját hibámból következik be. (...) Bánatból erőt és vigaszt meríthetünk, míg azokat, amelyeket magunk okozunk, amelyek gonoszságunkból vagy ostobaságunkból fakadtak, a legnehezebb elviselni.

Akinek magasba tör a lelke, az hullhat alá a legkeservesebben, s aki a legnagyobb örömet érzi, azt a leggyötrelmesebb szenvedés sem kerüli el.

Gondosan válogasd meg a barátaidat. Sosem tudhatod, mifélékkel hoz össze a sors. (...) Külsőre hófehér angyalok, de lelkükben, akár a ragadozó farkasok.

Soha, semmiben sem tudok egyedül dönteni... a határozatlanság az én legnagyobb bajom. Amint elhatározásra jutok, szinte a csontjaimban érzem, hogy mégis a másik megoldás lenne az egyedül helyes. Keserves csapás, de, sajnos, ilyennek születtem, és kár volna hibáztatni érte, ahogy egyesek teszik.

Ha akár csak egyetlen hét is elmúlna anélkül, hogy valakitől ne azt hallanám, hogy a busás fizetésért cserébe csak ölbe tett kézzel malmozok, rögtön arra gondolnék, hogy Isten csodát tett a kedvemért. "Maga aztán nem izzad meg a pénzért", közli velem valamelyik adófizető, "nincs más dolga, mint kényelmesen üldögélni, és a gyerekeket feleltetni". Eleinte még nekiálltam vitatkozni, de most már benőtt a fejem lágya. A tényekkel nincs mit perlekedni, de mint egy okos ember mondta, a téveszmékkel még kevésbé lehet.

A valóságban nincsenek tündérmesék. Én nem reménykedem. Nem bírnám elviselni a csalódást.

Így vagy úgy valamennyien szolgálunk, és ha kivívjuk, hogy igaz szívvel véshessék fel a sírkövünkre, hogy ezt hűséggel tettük, akkor mást már nem is kell hozzátenniük.

A nyugati égbolt alját még a naplemente festette bíborszínűre, de már feljött a hold is, és a tó vize, mint egy nagy, ezüst álom nyújtózott a fényében. (...)
- Nagyon hallgatag vagy, Anne...
- Attól félek, hogy ha szólok, vagy megmozdulok, megtörik a csend - és vele a varázs, és szertefoszlik ez a szépség.

Néha már-már azt hiszem, nem érdemes senkivel sem összebarátkozni. Egy idő múlva úgyis elveszítünk mindenkit, és az a fájdalom ezerszer rosszabb, mint az előtte sajgó űr.

Emlékszel arra az estére, amikor megismerkedtünk, és örök barátságot "esküdtünk" a kertetekben? Azt az "esküt" meg is tartottuk, azt hiszem... soha nem esett köztünk egy hangos szó sem, de még csak össze sem zördültünk soha. Sosem felejtem el azt a borzongató érzést, ami elfogott, amikor megmondtad, hogy szeretsz. Egész gyermekkorom magányosan, szeretetre éhesen telt el. Csak most kezdek rájönni, milyen magányos, szeretet után sóvárgó lehetett a szívem. Senki sem törődött velem, senkinek sem voltam fontos. (...) És aztán találkoztam veled. Te nem is tudod, mit jelentett nekem a barátságod. Itt és most szeretném megköszönni, drágám, azt a szívből jövő, forró szeretetet, amit mindig is kaptam tőled.