Lator László

Az emberség - ugyan hányunkban ég
szellem, tisztesség s más efféle szesz?
A tülekvők közt egy-kettő akad,
aki nemünk nevére érdemes.

A többi? Él, s már itt a föld szinén
vagy majd alatta undokká rohad.
S még jó, ha csak magában céltalan
az élete, s nem ölt meg másokat.

Ha nem lakna lélek vagy elme,
ha nem szaggatna annyi kétség,
ha nem várnám mindig hiába
a bizonyosság illetését -

Ha egylényegű s zárt lehetnék
és hézagtalan, mint a szikla,
egyetlen és külön világ
a mindenségből kiszakítva -

Az ismeretlen nagy hegyekre
hideg homályt áraszt a katlan.
A forrás tükre összetört,
hajdani arcunk láthatatlan.

Koloncokat hordok magamban.
Mit tegyek a lidércek ellen?
Sápadt arccal sovány halottak
járkálnak emlékezetemben.

Sokféle volt és kísértő az Éden.
Zengett-zúgott szép fáival köröttem
az érthetetlen isten tenyerében.

Hogy szerettem, nagy ég, ó, hogy szerettem!

Telhetetlenül, kétségbeesetten,
mennyi gyönyörrel, kínnal, könnyel
szerelmünk hosszú lángjában mi ketten!

Úgy látszik, bűnbe estem.

Egyre megy, milyen szándékból, miért lett
szívünkön, önszívünk ellen, a vétek,
ha kívülünk nőtt, ha bennem, ha benned,
mit ér latolni: ha mégis, ha mégsem,
ha, oktalan, megmárt a szenvedésben,
ha két önzés egymásnak szegülése
foglalja el helyét a szerelemnek?

S hogy ott álltunk az elhagyott
paradicsomban társak,
szerettem volna szólni, hogy
nincs hozzád joga másnak.

De hallgattam. Vad kényszerek
szétágazó húzása tép.
Rossz nélküled. De meglehet,
ha volnál, nem volnál elég.