Lakatos István

Lakatos István

költő és műfordító
1927. április 26. — 2002. május 6.

Szerző figyelése

Lakatos István könyvei

Mindennél jobban fáj, hogy bele kellett törődnöm, hogy igenis léteznek szörnyű dolgok. De el sem tudod képzelni, hogy mellette mennyi szépség van ezen a világon. Nemcsak, ami látható, hanem ami a benne élők lelkében van. És már ezért megéri küzdeni.

Túl rajtad és túl magamon
fölemelsz mégis szabadon,
mert nincs utam, nincs más utad,
a vérképem is kimutat,
keserűség, téboly pedig
igazsággá nemesedik:
túl szégyenen, túl vágyakon
enyém maradsz, mint fájdalom.

Nem érdekelnek tilalmak, sebek,
ami szakadékony, szakadjon,
mi nem tud tartani, ne tartson,
akkor se lehet eltagadnom,
hogy igenis boldog voltam veled,
mert szerettél, és mert szerettelek,
s mikor szép voltál, te voltál a legszebb;
titkolni kellett.

Szerelmem, szerelmem, rózsa voltál, ékes,
bodros, üde rózsa, szirmokkal szépséges,
tőlem halvány, hozzám kedves, értem feslő,
nekem nőtt virágszál, rózsa, rózsafelhő;
virágszál voltál, ah, sudár liliomszál,
hajló-karcsú száron bimbó, viritottál,
szerelmem, szerelmem, s most mégis, mint hullám,
szemem könny borítja, miattad csordulván.

Mi megalázható volt, megaláztad.
Mi tönkretehető volt, tönkretetted.
Szerelmed
te adtad, vissza is te vetted.
Kimondtam titkodat. Nincs rá bocsánat.
Csak te tudod, így lett-e könnyebb?
Mi megölhető volt, megölted.

Az igazság oszthatatlan. Vagy minden oldalát megvilágítod, vagy hagyd sötétben, míg kedvezőbb fényviszonyok lehetővé nem teszik, hogy teljes képet alkoss.

Nem tudlak elveszíteni,
visszajársz egyre bennem,
ismételt lángot szítani
szerelmeddel, szerelmem.

Újra és újra rám találsz,
nincs rejtek, hova bújjak,
elfojtsz, mint füst, mint lámpaláz
szorítja torkom ujjad.

Ne haragudj. Te már magadra csuktál
minden ajtót. Voltál, ki lenni tudtál,
tépelődni kár ezen.
Én tudom, a veszteség mekkora.
Nem értetted meg, ki voltál nekem.
Ne is értsd meg soha.

Ami történt közöttünk, az megtörtént, és te sem tudod
- hatalmadban nem áll - meg nem történtté tenni, bárhogy űzz.
A volt-ból sose lesz nem volt, csak az nincs, mi nem létezett;
szóval tagadhatod, szíved annál inkább kimondja majd.
Vagy gondolod, magadnak tudsz hazudni, szerelemgyötört?
Faggasd csak, ha mered, lelked, s figyelj, suttogva mit felel?
Igenis rám tekintettél, befogadtál szívedbe, s ez
megtörténve marad most már, ameddig a világ világ.

Sivár, sivár tájak és évek jönnek. Mostan
kellene erősnek lenni. Legyél
kemény. Már gyengeségem lemostam.
Ez tán segít. Hideg vagyok, kemény.

De messze jársz is tőlem már. Emléked
szívemben lassan megcsendesedik.
Elhalkul, mint a távolodó léptek,
hideg vagyok, közömbös, hó esik.
A tél a szerelmemet összehúzza,
fel-feldobbansz bennem, de merre vagy?
nem sejtem már. Magános lettem újra,
és dermedt. És dermesztek, mint a fagy.

Az igazi szörnyek (...) sokkal, de sokkal gonoszabbak, mint a nem igaziak.

Rajzoltam neked királylányt is, aki szép és aranyos és nem gonosz. Ő nem fog bántani téged, és soha nem nevet ki. Labdázhattok is, mert pöttyös labdát is rajzoltam. Soha többé nem leszel egyedül. (...) Ha sokat játszol vele, olyan lesz, mintha igazi volna.

Szeress! hogy míg a gyötrelemben mások
szemük eltakarják reménytelen,

én ébren maradjak és látva-lássak...
Kezeidbe ajánlom életem.

Könyörgök Hozzád, segíts hűségeddel,
mindennapi mosolyod add meg nékem.

Gyengéd karod fejem alól ne vedd el,
engedj minden napon Tebenned élnem.