Kun Erzsébet

eredeti nevén Kunitzer Szonja, magyar írónő
1926. július 10. — 1996. május 1.

Szerző figyelése

Kun Erzsébet könyvei

A filozófusok szerint boldog lélek az, akinek csak attól kell félnie, hogy az emberek igazságtalanok. (...) Bajban inkább az van, akinek attól is kell félnie, hogy igazságosak.

Kell a barát. A megértő társ, aki hibáinkkal együtt szeret, s ha fojtogat a magány, hozzánk tapad, de nyomban újra leválik, mikor újra magányra vágyunk. Mert mindent érez, mindent tud, ami számunkra fontos. Az érintése maga a biztonság, amikor megfogja a kezünk. S jelen van akkor is, ha távol van. Mert a fő jellemzője, hogy van. Hogy létezik, és bármikor feléje nyúlhatunk.

Aki az adott perc vagy óra örömét nem tudja fenékig üríteni, mert ahelyett, hogy a kínálkozó szépségben merülne el, a jövőtől fél vagy a múlton kesereg, az sohasem lesz maradéktalanul boldog.

Hibátlan ember nincs, akit barátodul választasz, azt mindig hibáival és erényeivel együtt kell elfogadnod. S még az is lehet, hogy a hibáit könnyebben viseled majd el, mint az erényeit.

Senkinek sem szabad úgy eltelnie a maga szenvedéseivel, hogy más kínjára ne figyeljen oda.

Ahogy múlik az idő, mind több rés támad az életen. De ha az ember frissen tartja az emlékeit, nem száradnak be. Lehet belőlük annyi tapasztóanyagot dagasztani, ami a legveszélyesebb rések betöméséhez elegendő. És amíg be tudjuk tömni a réseket, addig nem süllyedünk el.

Vannak nagy egymásra találások, amelyekben már az is mámorító kéjt okoz, ha a másik a szobában matat, mert a jelenléte maga a gyönyör. Mert olyan klímateremtő ereje van, hogy vele a völgyben is érdemes elheveredni a szerelmi csúcsokra való felkapaszkodás lihegése után. És csupán ezek a nagy találkozások érnek valamit. Csak ezekben tartósítható a pillanat műfaja: a boldogság.

A valóság, ha csontig hántják, olykor emészthetetlen a még keveset élt ember számára.

Kolduló szívnek az ész ritkán ad alamizsnát.

Aki kopatlanul megőrzi magában a gyermekkori játék örömét, annak üdék a gondolatai és egészséges marad a lelke. Az megsokszorozva képes felszínre hozni belső palettája színeit, s mindig kapcsolatra kész, ami önmagában elég erőt ad ahhoz, hogy fonákjára fordult hangulatait helyrebillentse.

Mi pedig szerettük a szeretetet. Minden megnyilvánulását szerettük. De legfőképpen azt a szeretetet szerettük, amely velünk lakott.

- Vajon baj, ha az álmok összemosódnak a valósággal?
- Az attól függ, színtartó festékkel színezték-e az álmainkat. Mert ha az összemosódásnál ereszt a színük, kivehetetlen foltokat hagynak a valón.

- Tehát sokízű a szerelem?
- Csak annyira, mint egy ünnepi vacsora. De az is aperitiffel kezdődik. Ha átugrod az étvágygerjesztőt, vacsora után már nem fog ízleni.
- És a szerelemben mi az étvágygerjesztő? A nagy nyitány?
- A várakozás az első csókra érett pillanatra. A sok-sok kis remegés, ami ott dobol az ereidben és felforgatja a véredet. Aztán az áhítat, ami körüllengi az első tétova csókot és egy a hajadon végigfutó simogatása, amelybe belebizseregsz a talpadig... Ha mindezen átsiklasz, mint egy lengő ajtó, olyat hagysz magad mögött, amit soha meg nem találsz.

Meghalni valaki után, akit szerettünk, az könnyű. Tovább élni érte, és tovább örülni helyette is, az a nehéz!

- Tulajdonképpen mi a szerelem? - faggattam anyámat.
- Jó üzlet. - mondta.
- Üzlet?
- Hát, ha úgy tetszik, befektetés, ami szépen kamatozik.
- Ezt hogy értsem?
- Adok-kapok alapon. A felcseperedő ember eleinte egészségesen önző. Minden teremtett lény közül önmagát szereti legjobban. De csak amíg hatalmába nem keríti a szerelem, mert attól fogva társát már jobban szereti önmagánál. És ha a szerelem kölcsönös, a társa is jobban szereti önmagánál őt. Így kapnak mindketten többet, mint amennyijük volt. És szeretetből kapnak többet, ami a legnemesebb valuta.