Karácsony Benő

erdélyi magyar író
1888. szeptember 7. — 1944

Szerző figyelése

Karácsony Benő könyvei

Egyedüli példányok vagyunk. Valamennyien. Az ember tartson ki ritkasága mellett.

Az ember (...) mindig boldogtalan, leszámítva azt a három, négy pillanatot, amikor azt hiszi, hogy boldog. Ez azonban a mi hibánk. Belénk mérgezték azt a felelőtlen szamárságot, hogy azért szültek bennünket, hogy boldogok legyünk, holott tudvalévő, hogy a természetnek nincsenek velünk ilyen irodalmi törekvései. S mihelyt nem úgy érezzük, hogy boldogok vagyunk, beüt a baj, teleharsogjuk a világot azzal, hogy boldogtalanok vagyunk. A boldogság az az ismeretlen elem, amelyet senki sem fog feltalálni.

Kergetni, sürgetni az időt, hogy múljék, hogy legyen szíves már elmúlni - ezzel tölti az ember életének nagyobbik felét. Minő megfontolatlan baromság, amikor a pillanatok mélyében annyi a tanulságos s annyi az elásott kincs.

Az én türelmem olyan, mint a giliszta. Apróra metélheti (...), akkor is van benne élet.

Az ember (...) a természetnek egyik leghaszontalanabb mirigye. A bűnkiválasztó mirigye.

A világon (...) nem az értelem uralkodik, hanem a korlátoltság, nem az igazság szeretete, hanem az igazság látszatának megbecsülése.

Az ember legtöbbször a maga képzelgéseire haragszik, s aztán ott terem a valóság, s kiderül, hogy sokkal csenevészebb, sokkal törpébb, hogysem megérdemelné áldozatos haragunkat.

A nőkben még van az általános szerelmi féltékenységen kívül ezer kisebb fajta féltékenység is, amiknek legtöbbje az irigységgel tart rokonságot.

Gyanúsak voltak nekem mindig a szív emberei, akik állandóan a más lelkiismeretén zörgettek, s a jóság kellemetlen ragacsát izzadták magukból. Röviden, nem az az ember voltam, aki mindig készen van arra, hogy valami magasztos dologtól meghatódjék.

A geometria szerint a párhuzamos vonalak csak a végtelenben találkoznak. Látja, mi is ilyen párhuzamos vonalak vagyunk. Azt hiszem, már csak a végtelenben fogunk találkozni.

- Azt mondja, szeretett? (...) Hogy van az, hogy én ezt sohasem vettem észre? Csak a vágyait láttam.
- Valószínűleg (...), mert a szeretet az értékesebb drágakő. Az ember nem heverteti. Kazettába rakja. Esetleg kulcsot is csináltat hozzá. A vágy csak féldrágakő.

Az ember egy kicsit mindig vérző orral mászkál a múltjában. Valaki ott járt közben és egyet-mást elrakott a helyéről.

Az emlékezés kéj és gyönyör, de van egy fogyatékossága: túlságosan egyéni gyönyör és névre szóló fájdalom.

Aki szereti a gúnyt s azt olyan szorgalmasan ápolja felebarátaival szemben, annak szemrebbenés nélkül kell tűrnie, ha olykor őt is telibe találja egy eltévedt cseresznyemag.

A sorsnak (...) nyilván káröröme telik benne, hogy megajándékozhat bennünket ilyen Vitézjancsikkal és Vakondlikakkal. Próbára akarja tenni a türelmünket. Ha az ember körülnéz egy kicsit, bőven talál ilyen jellemtörpéket. Amikor az állam rájuk varr valami címet, a zsiráf sem hordhatná magasabban a fejét, mint ők. De nézd meg, hogy összeomlik a sok vitézjancsi, ha az állam visszaveszi tőlük kölcsönadott tekintélyét. Léket kapnak, és kimegy belőlük a levegő, mint a marhahólyagból. Olyan szánalmasak, hogy az ember elfelejt beléjük rúgni.