Kányádi Sándor

Csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott.

Annyi bánat a szívemen,
kétrét hajlott az egeken.
Ha még egyet hajlott volna,
szívem kettéhasadt volna.

Virágillatod
volt csak enyém, gyümölcsöt
másnak teremtél.

Csínján bánj a múlttal!
Részeg lehetsz tőle, de
jóllakott soha.

Szívvel - lélekkel.
Tűzzel - vassal - s majd újra
szívvel - lélekkel.

Ne szólj hát, minek oda szó, hol egy tekintet,
egy mozdulat többetmondó.

Megalázkodni
vénen se szeretnék ha
eddig kibírtam.

Végzem, mit az idő rám mér,
végzem, ha kell százszorozva!
Hinni kell csak, s följutunk mi,
föl a fényes csillagokba!

Építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra, s újra
amit lerombol benned
a nappalok háborúja.

Ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat
Nélküled föl újra nem loboghat.

Ó, szép szavak barokkos balzsama, -
ne hosszabbítsd a kínjaim!
A féligazság:
múló novokain.
Az egyenes beszéd,
nekem csak az a szép.

Nagyváros, nagyváros,
ne csábíts te engem,
maradok holtomig,
itt, ahol születtem!

Vagy nem is voltál más,
csak egy soha-el-nem-felejthető mosoly,
mely minden nyári alkonyatkor
a langyos szellővel s a füst illatával
meg-megkísérti emlékezetem?

Bántani én nem akarlak,
szavaimmal betakarlak,
el-elnézlek, amíg alszol.
Én sohasem rád haragszom,
de kit bántsak, ha nem téged,
az én vétkem, a te vétked,
mert akarva, akaratlan,
halálom hordod magadban.

A gyerekeknek minden javakból a legjobbat szoktuk juttatni - a versekből, az irodalomból is azt kellene.

Már csak magamat benned és
magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak.