Kálnoky László

költő és műfordító
1912. szeptember 5. — 1985. július 30.

Szerző figyelése

Vannak peches emberek, akik egész életükön át megrekednek a járulékos tehetség vonalán, mert ott kezdték el, nincs lelkierejük, vagy sajnálják a befektetett pénzt és időt és nem változtatnak pályát idejében. Megrekednek, és életük végéig nem azt csinálják, amit legszívesebben csinálnának.

A lét reménytelen. Sötét a szív magánya,
bár mélyén olvadt érc hevül,
de sziklarétegek zárják el, s mint a bánya,
nem mutatja, mit rejt belül.
Titkom sem él tovább, ha megszűnik személyem.
A tárna összedől, és kincsei a mélyben
maradnak menthetetlenül.

Az idő szintjei...
Termek, ahol szót sem érdemlő célokat
idétlen tánclépésekkel kerülgetünk.

13

Megváltásban kár volna hinned,
húzódj hát barlangodba vissza.
A valóság csak meglegyintett.
Temetkezz gyötrő álmaidba.

Sápadtan mentél, hangtalan haraggal.
Utánad néztem, míg csattant a zár,
furcsa Ádám, kit elhagyott az angyal,
és elpusztított Édenébe zár.

Közeledtén álmatlan éjszakámnak,
amely naponta mély gyomrába nyel,
rám ront emléked, és elönt a bánat.
Ma már tudom, hogy bűnt követtem el.

Szomorú bámészkodni ténferegve,
mások felett felragyogó egekre,
mások felé forduló mosolyokra.

Tudom már, hogy érdek miatt
minden kötelék szétszakad
s nevetséges, hogy a reményből
egy kevés, a legkoldusabb
szív sarkában is megmarad.

Szívem, mely egyre azt dobogta, Rád vár
s közönyt és hallgatást kapott cserébe,
számodra most is nyitva, de ne nézz be,
hisz odabent nem ég a régi láng már.
Ma minden apró árulásodat
jól látom, s hogy hibáztunk mind a ketten,
hányszor hazudtál s én hányszor tettettem,
még sincsen vád és nincsen bűntudat
s egyszerre értelmetlen és üres lett,
ami köztünk történt, hisz nem szeretlek.

Nem tagadom, milyen szörnyen kívánlak;
szívem pokol, megmutatom, hogy ég;
de hisz tudod, választóvíz szerelmem,
melyben megtisztul az érzékiség.
Nekem szabad egyedül Érted égnem;
mindenki bűnös, ha kíván, csak én nem.

Az a kis ember ott belül
ugrál, torz fintort vág, nevet;
fejedben lakik, agyvelőd
az ágya, ablaka szemed.
Ha torkod sírás fojtogatja,
s keserűséged könnybe gyűl,
szemtelen hangján felkacag
az a kis ember ott belül.

Ha megpróbálok önmagam legmélyére bocsátkozni, úgy érzem, nagy bűnöket, gaztetteket nem követtem el életem során, de mulasztásokat feltétlenül, még hozzám közel álló személyekkel szemben is. Ezek a mulasztások mindaddig, míg az illetők életben voltak, nem nyomasztottak különösebben, hiszen jóvátehetők voltak vagy lehettek volna. De egy részüket sohasem tettem jóvá... amikor a hozzánk közel álló személy meghal, és vele szemben elkövetett bűneinket, mulasztásainkat többé jóvá nem tehetjük, a kisebb mulasztások is fölveszik a megbocsáthatatlan gaztettek súlyát, legalábbis az érzékenyebb lélekben.

Szomorú, ha a szív megalkuvást
keres; szeretni szomorú felényi
szeretetért, vagy annyiért se, mást.
Szomorú lesz még húsz évet leélni.

És szomorú a lassú rombolást
önmagunkban beletörődve nézni,
a sejtjeinkbe szívódott tudást
viselni, s testet, elmét nem cserélni.

Megrázzák ősz szakállukat az évek,
s távoznak; épp csak megpihentek itt,
mint vándor aggastyánok, kik motyójuk
izmos vállaikon tovább viszik.
Alakjuk lassan tűnik el a ködben,
s míg ormótlan csizmájuk lépeget,
észre se vesszük, hogy batyuba kötve
viszik magukkal az emlékeket.

Mert törvény van, s uralkodik fölötted;
beteljesül, amire sorsod ítél,
hogy ember-voltod végigéljed, ám
mélyebb lényegéhez ne közelítsél.

Valami vinnyog... Kint vagy idebenn?
Egy gazdátlan kutya? Vagy a szivem?
Egy hang nyüszít bennem órák során át,
meg-megszakítja együgyű sirámát,
majd újrakezdi... Mért zokog vajon
e táguló s szűkülő fájdalom?
(...)
Vadállatot gyötörhet így a honvágy,
mely ketrecébe hozza zöld vadonját.
Minden árva élőlény így vonít,
ha érzi, hogy elvesztett valamit,
s legfojtogatóbb akkor lesz magánya,
amikor a sosem-voltat kivánja.