Kálnoky László

Kálnoky László

költő és műfordító
1912. szeptember 5. — 1985. július 30.

Szerző figyelése

Néked mit vétettem, hogy már nem akarod
szerelmem? Mást ölel téjszín fehér karod;
hajad szép függönyét most másra takarod.

Nem akarom, hogy mindig azt, amit
kérek, fordítva téve, lassan öljön,
megvonva tőlem kívánt bájait,
s hogy mint unt szerető, ágyamba jöjjön.
Nem kell se bordélyház, se kínzókamra.
Azt akarom, remény, hogy hagyj magamra!

Ki arcát megtalálja, egyedül
csak az lesz kiváló, függetlenül
életkorától, s kinccsel viselős,

mit - ha férfi, ha nő - világra szül.
"Arcáért - kurta mondás, de velős -
negyvenen túl mindenki felelős."

Vannak peches emberek, akik egész életükön át megrekednek a járulékos tehetség vonalán, mert ott kezdték el, nincs lelkierejük, vagy sajnálják a befektetett pénzt és időt és nem változtatnak pályát idejében. Megrekednek, és életük végéig nem azt csinálják, amit legszívesebben csinálnának.

A lét reménytelen. Sötét a szív magánya,
bár mélyén olvadt érc hevül,
de sziklarétegek zárják el, s mint a bánya,
nem mutatja, mit rejt belül.
Titkom sem él tovább, ha megszűnik személyem.
A tárna összedől, és kincsei a mélyben
maradnak menthetetlenül.

Az idő szintjei...
Termek, ahol szót sem érdemlő célokat
idétlen tánclépésekkel kerülgetünk.

14

Megváltásban kár volna hinned,
húzódj hát barlangodba vissza.
A valóság csak meglegyintett.
Temetkezz gyötrő álmaidba.

Sápadtan mentél, hangtalan haraggal.
Utánad néztem, míg csattant a zár,
furcsa Ádám, kit elhagyott az angyal,
és elpusztított Édenébe zár.

Közeledtén álmatlan éjszakámnak,
amely naponta mély gyomrába nyel,
rám ront emléked, és elönt a bánat.
Ma már tudom, hogy bűnt követtem el.

Szomorú bámészkodni ténferegve,
mások felett felragyogó egekre,
mások felé forduló mosolyokra.

Tudom már, hogy érdek miatt
minden kötelék szétszakad
s nevetséges, hogy a reményből
egy kevés, a legkoldusabb
szív sarkában is megmarad.

Szívem, mely egyre azt dobogta, Rád vár
s közönyt és hallgatást kapott cserébe,
számodra most is nyitva, de ne nézz be,
hisz odabent nem ég a régi láng már.
Ma minden apró árulásodat
jól látom, s hogy hibáztunk mind a ketten,
hányszor hazudtál s én hányszor tettettem,
még sincsen vád és nincsen bűntudat
s egyszerre értelmetlen és üres lett,
ami köztünk történt, hisz nem szeretlek.

Nem tagadom, milyen szörnyen kívánlak;
szívem pokol, megmutatom, hogy ég;
de hisz tudod, választóvíz szerelmem,
melyben megtisztul az érzékiség.
Nekem szabad egyedül Érted égnem;
mindenki bűnös, ha kíván, csak én nem.

Az a kis ember ott belül
ugrál, torz fintort vág, nevet;
fejedben lakik, agyvelőd
az ágya, ablaka szemed.
Ha torkod sírás fojtogatja,
s keserűséged könnybe gyűl,
szemtelen hangján felkacag
az a kis ember ott belül.

Ha megpróbálok önmagam legmélyére bocsátkozni, úgy érzem, nagy bűnöket, gaztetteket nem követtem el életem során, de mulasztásokat feltétlenül, még hozzám közel álló személyekkel szemben is. Ezek a mulasztások mindaddig, míg az illetők életben voltak, nem nyomasztottak különösebben, hiszen jóvátehetők voltak vagy lehettek volna. De egy részüket sohasem tettem jóvá... amikor a hozzánk közel álló személy meghal, és vele szemben elkövetett bűneinket, mulasztásainkat többé jóvá nem tehetjük, a kisebb mulasztások is fölveszik a megbocsáthatatlan gaztettek súlyát, legalábbis az érzékenyebb lélekben.

Szomorú, ha a szív megalkuvást
keres; szeretni szomorú felényi
szeretetért, vagy annyiért se, mást.
Szomorú lesz még húsz évet leélni.

És szomorú a lassú rombolást
önmagunkban beletörődve nézni,
a sejtjeinkbe szívódott tudást
viselni, s testet, elmét nem cserélni.

Elfogadom

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k alkalmazását. Több információ