Juhász Ferenc

Magányomban, mint hóban a gyerek,
jajgatok, sírok, sorsom émelyeg.
Hó-kalickában gubbaszt vak szívem:
zománc-szemgolyós madár-szégyenem.

Én bántottalak
és megaláztalak,
örömeidtől de sokszor megfosztottalak.
Nem tudom jóvá hogyan tehetném
minden fájdalmas pillanatodat.
Pedig nagyon szeretném.

Mert kezdetben nem voltál Te sem,
csak a vágy volt...

És mégis éreztelek, és mégis tudtalak,
robbanva törni készültem feléd, ragyogva vártalak,
de még csak reszketés, sejtelem
voltál te is, voltam én is szívedben,
mégis tudtalak,
tündöklött bennem az eleve-bizonyosság,
hogy megszületsz gyöngéden s félelmetesen,
mert hiszem, hogy van eleve-elrendelés,
mert ehhez kevés az értelem.

Ha kell, hát százszor újrakezdjük, vállalva ezt a legszebb küldetést,
mert a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség!

Mert nem csak a dolgok teremtik az én szavaimat, de az én szavaim (és új építésű szavaim) is teremtik a dolgokat.

A magyar nyelv: létem, jövőm és reményem.