Joszif Brodszkij

orosz költő és író
1940. május 24. — 1996. január 28.

Szerző figyelése

Joszif Brodszkij könyvei

Minden korszaknak, minden nemzedéknek joga van a maga utópiájához.

Azt hiszem, nevezhetjük hűségnek, amikor valaki évről évre visszatér egy szeretett helyre, holtszezonban, anélkül, hogy garanciát kapna, hogy viszontszeretik.

Voltaképpen a szerelem fénysebességgel érkezik, az elválás pedig hangsebességgel. A gyorsabb sebességről a lassabbra váltás nedvesíti be a szemünket.

Már régen felismertem, hogy nemes erényre vall, ha nem csinálunk nagy dolgot az érzelmi életünkből. Munkából mindig van elegendő, és a külső világból is.

Meglehet, hogy a művészet nem más, mint a szervezet egy válasza a saját korlátozott emlékezetére.

A szépségre nem lehet törekedni, mert az mindig egy másik, gyakran közönséges törekvésnek a mellékterméke.

Egy másik test sejtvégtelenségével kapcsolatba lépni teleszkopikus érzés - ezt az érzést gyöngédségnek nevezzük, és ezzel alighanem csak a másik test sejtszáma lehet arányos.

A szállodai tükrök természetüknél fogva lélektelenek, és még homályosabbak attól, hogy olyan sok mindent láttak. Amit visszatükröznek, az nem mi vagyunk, nem az identitásunk, hanem az anonimitásunk.

Van valami ősi jellege a vízen utazásnak, még akkor is, ha rövid. Nem is annyira a szemünk, fülünk, orrunk, szájpadlásunk vagy a kezünk informál minket arról, hogy nem nekünk való helyen vagyunk, mint a lábunk, amely furcsának érzi, hogy hirtelen érzékszervként kell működnie.

Minden utazó jól ismeri ezt a kellemetlen állapotot, a fáradtság és a nyugtalanság keverékét. Bámuljuk az órákat és a menetrendeket, tüzetesen megvizsgáljuk a visszeres márványt a lábunk alatt, beszívjuk az ammóniát és a hideg téli éjszakákon a mozdonyok acélöntvényeiből áradó nehéz szagot.