Guy de Maupassant
IdőHosszKedvenc

Guy de Maupassant

francia író
1850. augusztus 5. — 1893. július 7.

Szerző figyelése

Guy de Maupassant könyvei

El tudsz képzelni siralmasabb perceket, mint amikor besötétedik idegen helyen? Csak megyünk, megyünk előre (...) mintha álmodnánk. Belenézünk arcokba, melyeket még soha nem láttunk, és nem is látjuk őket többé soha. (...) Szívünk összeszorul, lábunk már botladozik, a lélek fél. Csak megyünk, mintha menekülnénk.

Most először vette észre, hogy két ember sohasem tud egymás lelkéig eljutni, gondolataik legmélyére; hogy egymás mellett járnak, néha egymásba fonódnak, de nem válnak eggyé; hogy erkölcsi lénye mindenkinek magányos marad egész életében.

Nincs annál nagyobb boldogság, mint amikor két kéz először szorítja meg egymást; amikor az egyik azt kérdezi: szeretsz? S a másik azt feleli: igen, szeretlek.

Milyen gyorsan elszáll az álmodozások kora, az élet egyetlen boldog korszaka! Akiben megvan az az isteni adottság, hogy mihelyt magára marad, belévesszen ábrándjaiba, az sohase magányos, sohase szomorú, sohase mogorva vagy levert.

Látja... az élet nem olyan jó... de nem is olyan rossz, amilyennek hisszük.

Hányan vannak, akik átengednék magukat egy hirtelen vágynak, egy óráig tartó, gyorsan támadt és viharos szeszélynek, a szerelem pillanatnyi csapongásának, ha nem félnének attól, hogy ezt a rövid és felszínes boldogságot helyrehozhatatlan botránnyal és fájdalmas könnyekkel fizetik meg.

Ha belénk szeret valaki, ha csak akárki is, az azt jelenti, hogy belénk lehet szeretni.

Mi célja lehetett (...) Istennek? Ha az éjszaka rendeltetése az álom, az öntudatlanság, a nyugalom, a nagy feledés, miért kell szebbé tenni az éjszakát, mint a nappalt, miért édesebb, mint a hajnal és az este, és ha a hold, ez a lassú, elbűvölő, a napnál költőibb csillag olyan tapintatos, mintha az volna a feladata, hogy felkeresse, ami a fény elől érzékenyen elrejtőzik - miért világítja át mégis oly ragyogóan a sötétséget? És a szép hangú madarak közül a legszebb hangú énekes miért nem pihen úgy, mint a többi - miért énekli dalát a nyugtalanító homályban? Miért borul a világra ez a fátyol? Miért remeg a szív, szorong a lélek, s miért bágyad el a test? Mire való ennyiféle csábítás, ha nem az emberhez szól, aki nem is látja, hiszen ágyában fekszik.

Soha senki sem tér vissza. Milliók és milliárdok fognak megszületni, körülbelül hasonlóak egymáshoz, lesz szemük, orruk, szájuk, koponyájuk, gondolat is benne, de az, aki ebben az ágyban fekszik, sohasem jelenik meg újra.

Rettegett a szenvedéstől. A fájdalom elől menekült el, fájt, hogy nem szereti úgy, ahogy ő, hogy olyan kegyetlen különbség van érzelmeik, nem egyformán szenvedélyes csókjaik közt, gyógyíthatatlan sebből vérző, talán soha meg nem gyógyuló szíve fájdalma elől menekült el. Félt a még kegyetlenebb szenvedéstől, félt, hogy az a szorongás, amelynek előérzetében csak néhány hónapig élt, és csak néhány hétig gyötörte igazán, évekig is eltarthat. Gyenge volt, mint mindig, meghátrált a fájdalom előtt, ahogy egész életében mindig is meghátrált a nagy erőpróbák előtt.

Egy kulcs, melyet el lehet fordítani, egy ajtó, melyet be lehet zárni: látja, ennyi a boldogság.

Isten csak azért teremtette az asszonyt, hogy kísértésbe vigye és próbára tegye a férfit. Védekező óvatossággal szabad csak közeledni hozzá, félni kell tőle, akár a csapdától.

13

Az élet egy magaslat. Amíg fölfelé kapaszkodik az ember, a csúcsot nézi és boldog, de amikor fölér és letekint, egyszer csak meglátja a lejtőt. (...) Fölfelé hosszú az út, lefelé viszont nagyon is rövid.

Ábrándjainkat néha olyan szomorúan siratjuk, mint a halottakat.

- Magának főképp az kell, hogy szeressék, és ki is mutassák (...).
- Ez igaz. Azt imádom. De a szívemnek is kell egy titkos társ. Az a hiú örömöm, ami a nyilvános hódolatban telik, nem gátol meg benne, hogy odaadó és hű legyek, se abban, hogy egy férfinak olyat adjak, amit senki másnak: szívem rendíthetetlen szeretetét, őszinte ragaszkodását, lelkem teljes és titkos bizalmát, és cserébe megkapjam tőle szerető szerelmét, meg azt a nagyon ritka és nagyon édes érzést, hogy nem vagyok egészen egyedül. Ez nem az, amit maga szerelemnek nevez; de azért ez is ér valamit.