Guy de Maupassant

Guy de Maupassant

1850. augusztus 5. — 1893. július 7.
francia író

Figyelés

Könyvek

 IdőKedvencHossz

Ha van valakiben eredetiség, mindenekelőtt azt kell kibontania, ha nincs, akkor valamiképpen meg kell szereznie. A tehetség: sok-sok türelem.

Az ember sose ismeri meg azokat, akiket őrülten imádna.

Nincs annál nagyobb boldogság, mint amikor két kéz először szorítja meg egymást; amikor az egyik azt kérdezi: szeretsz? S a másik azt feleli: igen, szeretlek.

El tudsz képzelni siralmasabb perceket, mint amikor besötétedik idegen helyen? Csak megyünk, megyünk előre (...) mintha álmodnánk. Belenézünk arcokba, melyeket még soha nem láttunk, és nem is látjuk őket többé soha. (...) Szívünk összeszorul, lábunk már botladozik, a lélek fél. Csak megyünk, mintha menekülnénk.

Most először vette észre, hogy két ember sohasem tud egymás lelkéig eljutni, gondolataik legmélyére; hogy egymás mellett járnak, néha egymásba fonódnak, de nem válnak eggyé; hogy erkölcsi lénye mindenkinek magányos marad egész életében.

Ha belénk szeret valaki, ha csak akárki is, az azt jelenti, hogy belénk lehet szeretni.

Egyedül! Milyen hideg van, csakugyan! És milyen szomorú minden! Vége! Micsoda iszonyú gondolat! Nem remél, nem vár, nem álmodozik róla többet azzal a forró lánggal a szívében, amitől néha olyan jó élni ezen a vigasztalan földön, ami olyan, mint mikor kigyúl az örömtűz a sötét estében. Elbúcsúzik a magányos, izgatott éjszakáktól, mikor hajnalig járt fel-alá a szobájában, és rágondolt, az ébredéstől, mikor alighogy kinyitotta a szemét, az volt az első gondolata, hogy "nemsokára viszontlátom a mi kis házunkban".

Milyen gyorsan elszáll az álmodozások kora, az élet egyetlen boldog korszaka! Akiben megvan az az isteni adottság, hogy mihelyt magára marad, belévesszen ábrándjaiba, az sohase magányos, sohase szomorú, sohase mogorva vagy levert.

Látja... az élet nem olyan jó... de nem is olyan rossz, amilyennek hisszük.

Soha senki sem tér vissza. Milliók és milliárdok fognak megszületni, körülbelül hasonlóak egymáshoz, lesz szemük, orruk, szájuk, koponyájuk, gondolat is benne, de az, aki ebben az ágyban fekszik, sohasem jelenik meg újra.

Komor az élet az olyan házban, mely üresnek látszik, mert örökre eltűnt belőle valaki, akit annyira megszoktunk, és ha kezünkbe akad a halott valamilyen kedves holmija, mindig friss fájdalommal telnek meg napjaink. Egy-egy emlék érinti minduntalan szívünket s megsebzi.

Mi célja lehetett (...) Istennek? Ha az éjszaka rendeltetése az álom, az öntudatlanság, a nyugalom, a nagy feledés, miért kell szebbé tenni az éjszakát, mint a nappalt, miért édesebb, mint a hajnal és az este, és ha a hold, ez a lassú, elbűvölő, a napnál költőibb csillag olyan tapintatos, mintha az volna a feladata, hogy felkeresse, ami a fény elől érzékenyen elrejtőzik - miért világítja át mégis oly ragyogóan a sötétséget? És a szép hangú madarak közül a legszebb hangú énekes miért nem pihen úgy, mint a többi - miért énekli dalát a nyugtalanító homályban? Miért borul a világra ez a fátyol? Miért remeg a szív, szorong a lélek, s miért bágyad el a test? Mire való ennyiféle csábítás, ha nem az emberhez szól, aki nem is látja, hiszen ágyában fekszik.

A szerelem nem tart örökké. Az emberek összeállnak, széjjelválnak. De ha olyan sokáig tart a szerelem, mint miközöttünk, iszonyatos kolonccá válik. Én nem kérek többet belőle. Ez az igazság. De azért, ha megjön az eszed, ha úgy fogadsz engem, és úgy bánsz velem, ahogy baráthoz illik, akkor ezentúl is eljárok hozzátok, mint régen.

Szétforgácsolódtam, élettelen dolgokhoz vonzódtam, a természethez, amely engem bűvöletbe ejt és meghat, a zenéhez, amely nekem az átlényegült szerelem, a gondolkodáshoz, amely a szellem ínyencsége, mindahhoz, ami csak kellemes és szép a világon. Azután összetalálkoztam ezzel a teremtéssel, aki összefogta kicsit tétova, változékony vágyaimat, valamennyit önmaga felé fordította, és szerelemmé változtatta.

Maga nem utasít el, maga elfogad engem, sőt nyugodt és józan boldogságot kínál nekem, amit térden állva kellene köszönnöm, amíg csak élek. De én nem kérek belőle. Ó, milyen gyötrelmes és iszonyú szerelem az, amely szüntelenül egy meleg szót, egy szívből jövő simogatást koldul, és nem kapja meg! Olyan üres a szívem, mint a koldus gyomra, aki kinyújtott kézzel, sokáig fut maga után. Maga vetett neki szép holmikat, de kenyeret soha. Nekem kenyér, nekem szerelem kellett. Nyomorultan és nincstelenül megyek el, nem adatott meg nekem a maga szerelme, pedig néhány morzsája megmenthetett volna.

Rendben

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k alkalmazását. Több információ