Guy de Maupassant
IdőHosszKedvenc

Guy de Maupassant

francia író
1850. augusztus 5. — 1893. július 7.

Szerző figyelése

Guy de Maupassant könyvei

El tudsz képzelni siralmasabb perceket, mint amikor besötétedik idegen helyen? Csak megyünk, megyünk előre (...) mintha álmodnánk. Belenézünk arcokba, melyeket még soha nem láttunk, és nem is látjuk őket többé soha. (...) Szívünk összeszorul, lábunk már botladozik, a lélek fél. Csak megyünk, mintha menekülnénk.

Nincs annál nagyobb boldogság, mint amikor két kéz először szorítja meg egymást; amikor az egyik azt kérdezi: szeretsz? S a másik azt feleli: igen, szeretlek.

Most először vette észre, hogy két ember sohasem tud egymás lelkéig eljutni, gondolataik legmélyére; hogy egymás mellett járnak, néha egymásba fonódnak, de nem válnak eggyé; hogy erkölcsi lénye mindenkinek magányos marad egész életében.

Hányan vannak, akik átengednék magukat egy hirtelen vágynak, egy óráig tartó, gyorsan támadt és viharos szeszélynek, a szerelem pillanatnyi csapongásának, ha nem félnének attól, hogy ezt a rövid és felszínes boldogságot helyrehozhatatlan botránnyal és fájdalmas könnyekkel fizetik meg.

Ha belénk szeret valaki, ha csak akárki is, az azt jelenti, hogy belénk lehet szeretni.

Milyen gyorsan elszáll az álmodozások kora, az élet egyetlen boldog korszaka! Akiben megvan az az isteni adottság, hogy mihelyt magára marad, belévesszen ábrándjaiba, az sohase magányos, sohase szomorú, sohase mogorva vagy levert.

Látja... az élet nem olyan jó... de nem is olyan rossz, amilyennek hisszük.

Soha senki sem tér vissza. Milliók és milliárdok fognak megszületni, körülbelül hasonlóak egymáshoz, lesz szemük, orruk, szájuk, koponyájuk, gondolat is benne, de az, aki ebben az ágyban fekszik, sohasem jelenik meg újra.

Néha úgy érzem, hogy a megfoghatatlant akarom megfogni, néha meg azt, hogy jeget ölelek, és mire felenged a karomban, engem magamat megdermeszt.

Mi célja lehetett (...) Istennek? Ha az éjszaka rendeltetése az álom, az öntudatlanság, a nyugalom, a nagy feledés, miért kell szebbé tenni az éjszakát, mint a nappalt, miért édesebb, mint a hajnal és az este, és ha a hold, ez a lassú, elbűvölő, a napnál költőibb csillag olyan tapintatos, mintha az volna a feladata, hogy felkeresse, ami a fény elől érzékenyen elrejtőzik - miért világítja át mégis oly ragyogóan a sötétséget? És a szép hangú madarak közül a legszebb hangú énekes miért nem pihen úgy, mint a többi - miért énekli dalát a nyugtalanító homályban? Miért borul a világra ez a fátyol? Miért remeg a szív, szorong a lélek, s miért bágyad el a test? Mire való ennyiféle csábítás, ha nem az emberhez szól, aki nem is látja, hiszen ágyában fekszik.

Rettegett a szenvedéstől. A fájdalom elől menekült el, fájt, hogy nem szereti úgy, ahogy ő, hogy olyan kegyetlen különbség van érzelmeik, nem egyformán szenvedélyes csókjaik közt, gyógyíthatatlan sebből vérző, talán soha meg nem gyógyuló szíve fájdalma elől menekült el. Félt a még kegyetlenebb szenvedéstől, félt, hogy az a szorongás, amelynek előérzetében csak néhány hónapig élt, és csak néhány hétig gyötörte igazán, évekig is eltarthat. Gyenge volt, mint mindig, meghátrált a fájdalom előtt, ahogy egész életében mindig is meghátrált a nagy erőpróbák előtt.

Ábrándjainkat néha olyan szomorúan siratjuk, mint a halottakat.

Maga is egyre többet adott neki magából, a gondolataiból, legbensőbb énjéből, bizalmas vallomásokban, amit éppoly édes adni, mint kapni. Oldottabbnak érezte magát vele, őszintébb volt, leplezetlenebb, bizalmasabb, mint másokhoz, és ezért még jobban szerette. És azt is érezte - és ez az érzés nagyon értékes a nőknek -, hogy csakugyan ad, hogy valakire úgy rábízza mindenét, amije csak van, ahogy még soha senkire.

Szétforgácsolódtam, élettelen dolgokhoz vonzódtam, a természethez, amely engem bűvöletbe ejt és meghat, a zenéhez, amely nekem az átlényegült szerelem, a gondolkodáshoz, amely a szellem ínyencsége, mindahhoz, ami csak kellemes és szép a világon. Azután összetalálkoztam ezzel a teremtéssel, aki összefogta kicsit tétova, változékony vágyaimat, valamennyit önmaga felé fordította, és szerelemmé változtatta.

Egyedül! Milyen hideg van, csakugyan! És milyen szomorú minden! Vége! Micsoda iszonyú gondolat! Nem remél, nem vár, nem álmodozik róla többet azzal a forró lánggal a szívében, amitől néha olyan jó élni ezen a vigasztalan földön, ami olyan, mint mikor kigyúl az örömtűz a sötét estében. Elbúcsúzik a magányos, izgatott éjszakáktól, mikor hajnalig járt fel-alá a szobájában, és rágondolt, az ébredéstől, mikor alighogy kinyitotta a szemét, az volt az első gondolata, hogy "nemsokára viszontlátom a mi kis házunkban".