Guy de Maupassant

Guy de Maupassant

(112 idézet)

1850. augusztus 5. — 1893. július 7.
francia író

Figyelés

Könyvek

Az ő meghódításukhoz nem lélek, nem szív, nem értelem kell, nem is kivételes jó tulajdonságok és érdemek, mint hajdanában, mikor az értékéért, a bátorságáért volt szokás beleszeretni a férfiba. A mai nők komédiások, a szerelem komédiásai, rutinosan eljátszanak újra meg újra egy hagyományos szerepet, de nem élik át. Ripacsok valók hozzájuk, akik alájuk adják a végszavakat, és éppoly jól elhazudják a szerepüket, mint ők. Az ilyen úri vagy nem úri pojácák.

A nőknek azért van testük, hogy legyen mit felékesíteni, arra való, hogy feldíszítsék: már nem arra, hogy szeressék. Hasonlítanak virágra, hasonlítanak madárra, hasonlítanak száz egyéb dologra, csak nőre nem. Anyáik, mind a letűnt nemzedékek, gyakorolták ugyan a kacérság művészetét, hogy minél szebbek legyenek, de elsősorban a testük közvetlen varázsával akartak hódítani, bájuk természetes hatalmával, azzal az ellenállhatatlan vonzóerővel, amivel a női test a hímek szívére hat. Manapság nincs más, csak a kacérság: a szépítkezés művészete a nagy eszköz és maga a cél is, mert főleg arra használják, hogy borsot törjenek vele vetélytársnőik orra alá, hogy felkorbácsolják meddő féltékenységüket, nem pedig arra, hogy férfiakat hódítsanak.

Egyedül! Milyen hideg van, csakugyan! És milyen szomorú minden! Vége! Micsoda iszonyú gondolat! Nem remél, nem vár, nem álmodozik róla többet azzal a forró lánggal a szívében, amitől néha olyan jó élni ezen a vigasztalan földön, ami olyan, mint mikor kigyúl az örömtűz a sötét estében. Elbúcsúzik a magányos, izgatott éjszakáktól, mikor hajnalig járt fel-alá a szobájában, és rágondolt, az ébredéstől, mikor alighogy kinyitotta a szemét, az volt az első gondolata, hogy "nemsokára viszontlátom a mi kis házunkban".

Csakugyan van a világon nő, akit feldúl a szenvedély, aki szenved, akinek gyönyörűség, ha odaadja magát, aki ölel, szorít és piheg, aki testével, lelkével egyaránt szeret, a szájával is, mikor beszél, és a szemével is, mikor néz, a vergődő szívével és a simogató kezével is, aki vállal mindent, mert szeret, aki figyelő szemek és veszedelmek közepette is, éjjel és nappal, rettenthetetlenül és remegve odatalál, a boldogságtól eszeveszetten és önfeledten, ahhoz, aki megöleli?

15

Egy szerelmes férfit csak úgy lehet végképp rabul ejteni, csak úgy lehet megtartani a vetélytársak ellenében, ha nekiadja magát, ha a testet testtel összekötő láncon tartja.

Ha egyszer már meglátta a szerelem árnyékát, ha egyszer már megérintette annak a gyötrő és megvalósíthatatlan reménynek a sejtelme, hogy élete, lelke, teste összeforrhat egy másik lény életével, lelkével, testével, hogy feloldódhat benne, és magába olvaszthatja, ha egyszer már megérezte ennek a szóval ki nem mondható lelkiállapotnak a lehetőségét, akkor be is teljesül magán, ha előbb nem, később.

Maga a szerelem fogalmát belekényszeríti abba a képletbe, hogy "Minden vagy Semmi", és az én szememben ez a "minden vagy semmi" azt jelenti: "először Minden, aztán Semmi". És a semmi ott kezdődik, mikor a nő hazudni kezd.

Ó, milyen furcsa, ahogy a szerelemről gondolkozik, és ahogy beszél róla. Én az vagyok magának, akit sokszor csakugyan ott szeret tudni maga mellett... egy széken. De maga nekem az egész világ; én nem tudok másról, csak magáról, nem fogok fel mást, csak magát, nincs szükségem másra, csak magára.

Maga azt kiáltja nekem: "Legyen olyan, mint én; gondoljon, érezzen, beszéljen úgy, mint én." De én nem tudok, kedves. Én olyan vagyok, amilyen vagyok. Olyannak kell elfogadni, amilyennek az Isten teremtett, mert magának is úgy adtam magam, amit én nem bántam meg, nem is akarom visszavenni magamat, mert maga a legdrágább nekem minden emberi lény közül, akit ismerek.

A nő nem munkálja meg tudatosan, amit ír: az érzés löki agyába a szavakat, nem a szótárakból keresi elő. Ha nagyon erős benne az érzés, természet adta változékony őszinteségében könnyedén, keresetlenül, nagyon pontosan fejezi ki.

Az ékesszólás fortélyaiban, a mesterségbeli fogásokban járatos férfi, aki az élet minden dolgában hozzászokott a tollforgatáshoz, személytelen - hivatalos vagy irodalmi - írásaiban gyakran leplezheti valódi énjét. De a nő többnyire azért ír, hogy önmagáról beszéljen, és minden szavába beletesz egy kicsit saját magából. Nem ért a stílus fortélyaihoz, mesterkéletlen kifejezéseivel gyanútlanul kiszolgáltatja magát. Híres nők levelezésére, emlékirataira gondolt, amiket olvasott. Milyen pontosan megmutatják magukat az írásaikban, a finomkodók, a szellemesek, az érzelmesek!

Maga is egyre többet adott neki magából, a gondolataiból, legbensőbb énjéből, bizalmas vallomásokban, amit éppoly édes adni, mint kapni. Oldottabbnak érezte magát vele, őszintébb volt, leplezetlenebb, bizalmasabb, mint másokhoz, és ezért még jobban szerette. És azt is érezte - és ez az érzés nagyon értékes a nőknek -, hogy csakugyan ad, hogy valakire úgy rábízza mindenét, amije csak van, ahogy még soha senkire.

Amit szeret az ember, aminek örül, ami vonzza, afelé siet; de ami nemigen csábítja, ahhoz mindig túl hamar elérkezik, és nincs az az ürügy, amit meg ne ragadna, hogy lassítson, hogy meg-megálljon, hogy késleltesse azt a valamiképpen kellemetlen percet.

Kétféle szerelmes férfi van a világon: az egyik úgy kívánja szerelmét, mint az őrült, de diadala másnapján alábbhagy a lobogása, a másikat béklyóba veri és rabul ejti a birtoklás: a testi szerelem, összevegyülve azzal az anyagtalan és szóval nem mondható vágyakozással, amit a férfiszív sugároz olykor egy nő felé, az igazi és emésztő szerelem szolgaságába taszítja.

Emésztő, igen, mindig emésztő, még ha boldog is, mert a Nő utáni vágyat, amit magunkban hordozunk, még a legmeghittebb percek se elégíthetik ki sohasem.

Rendben

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k alkalmazását. Több információ