Guy de Maupassant

Guy de Maupassant

(112 idézet)

1850. augusztus 5. — 1893. július 7.
francia író

Figyelés

Könyvek

A lihegő féltékenység (...) nem kényszeríthet bennünket bűnök és őrültségek elkövetésére úgy, hogy megőrizzük szívünk és agyunk ártatlanságát.

Ábrándos lelkek szerint a tenger óriási, kékes tájakat rejt méhében, s akik a vízbe fúltak, ott görögnek hatalmas halak közt, különös erdőkben, kristálybarlangokban. A folyónak viszont csak fekete mélységei vannak, ahol iszapban rothadnak a hullák. Mégis milyen szép, amikor ragyog a kelő napban, és lágyan csobog zsongó nádasokkal szegett partjai közt!

A földnek a halász számára határai vannak; a folyó viszont, sötétben, holdvilág nélkül: határtalan. Más érzés ez, mint amit a tengerész érez a tenger iránt. Igaz, a tenger sokszor zord és komisz, de kiabál, üvölt, van benne tisztesség; a folyó ellenben csöndes és álnok. Nem morajlik, mindig nesztelenül folyik tova, és számomra a tovasikló víznek ez az örök mozgása félelmetesebb, mint az óceán emeletes hullámai.

Maguk, városlakók, nem tudják, mi a folyó. De figyelje meg, hogy ejti ki ezt a szót egy halász! Az ő számára a folyó maga a titokzatosság, a mélység, az ismeretlen, a káprázatok és lidércek birodalma, ahol éjszaka olyan dolgokat látni, amelyek nincsenek, olyan zajokat hallani, aminőket sosem hall az ember.

Létünk nagy gyötrődése onnét származik, hogy örökösen egyedül vagyunk, és minden erőfeszítésünk, minden tevékenységünk arra irányul, hogy magányunkból kimeneküljünk.

Néha úgy érzem, hogy a megfoghatatlant akarom megfogni, néha meg azt, hogy jeget ölelek, és mire felenged a karomban, engem magamat megdermeszt.

Ha valaki megszereti, ha valaki megosztja vele a gyönyört, azért mindig hálás az emberi állat.

- Magának főképp az kell, hogy szeressék, és ki is mutassák (...).
- Ez igaz. Azt imádom. De a szívemnek is kell egy titkos társ. Az a hiú örömöm, ami a nyilvános hódolatban telik, nem gátol meg benne, hogy odaadó és hű legyek, se abban, hogy egy férfinak olyat adjak, amit senki másnak: szívem rendíthetetlen szeretetét, őszinte ragaszkodását, lelkem teljes és titkos bizalmát, és cserébe megkapjam tőle szerető szerelmét, meg azt a nagyon ritka és nagyon édes érzést, hogy nem vagyok egészen egyedül. Ez nem az, amit maga szerelemnek nevez; de azért ez is ér valamit.

Örökké nem lehet szerelmes az ember; legfeljebb hűséges. Gondolja, hogy évekig loboghat szertelen önkívületben a test? Nem, nem. Ami pedig azokat a szeszélyes, heves nőket illeti, akik hosszabb, rövidebb, de vad szenvedélyeket élnek át, azok egyszerűen azt hiszik, hogy az élet is regény. A regényhősök különbözők, a körülmények és a bonyodalmak kiszámíthatatlanok és változók, a végkifejlet nem egyforma. Ez mulattatja, szórakoztatja őket, bevallom, mert a kezdődő, a beteljesült, a múló szerelem érzései mások és mások.

Egy nőnek mindig az a valóságos társadalmi helyzete, aminek az illúzióját fel tudja kelteni.

Az érzelmi diadalok nem ismerik a részvétet.

Ha belénk szeret valaki, ha csak akárki is, az azt jelenti, hogy belénk lehet szeretni.

Rettegett a szenvedéstől. A fájdalom elől menekült el, fájt, hogy nem szereti úgy, ahogy ő, hogy olyan kegyetlen különbség van érzelmeik, nem egyformán szenvedélyes csókjaik közt, gyógyíthatatlan sebből vérző, talán soha meg nem gyógyuló szíve fájdalma elől menekült el. Félt a még kegyetlenebb szenvedéstől, félt, hogy az a szorongás, amelynek előérzetében csak néhány hónapig élt, és csak néhány hétig gyötörte igazán, évekig is eltarthat. Gyenge volt, mint mindig, meghátrált a fájdalom előtt, ahogy egész életében mindig is meghátrált a nagy erőpróbák előtt.

Szétforgácsolódtam, élettelen dolgokhoz vonzódtam, a természethez, amely engem bűvöletbe ejt és meghat, a zenéhez, amely nekem az átlényegült szerelem, a gondolkodáshoz, amely a szellem ínyencsége, mindahhoz, ami csak kellemes és szép a világon. Azután összetalálkoztam ezzel a teremtéssel, aki összefogta kicsit tétova, változékony vágyaimat, valamennyit önmaga felé fordította, és szerelemmé változtatta.

Maga nem utasít el, maga elfogad engem, sőt nyugodt és józan boldogságot kínál nekem, amit térden állva kellene köszönnöm, amíg csak élek. De én nem kérek belőle. Ó, milyen gyötrelmes és iszonyú szerelem az, amely szüntelenül egy meleg szót, egy szívből jövő simogatást koldul, és nem kapja meg! Olyan üres a szívem, mint a koldus gyomra, aki kinyújtott kézzel, sokáig fut maga után. Maga vetett neki szép holmikat, de kenyeret soha. Nekem kenyér, nekem szerelem kellett. Nyomorultan és nincstelenül megyek el, nem adatott meg nekem a maga szerelme, pedig néhány morzsája megmenthetett volna.

Rendben

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k alkalmazását. Több információ